Bármi probléma van = szakíts. Mindenhol ilyenek lettek az emberek, vagy csak itt jellemző?

Ez a kérdés bennem is megfogalmazódott már. Minden kérdés alatt látom, hogy hagyd ott. Ott is, ahol akár simán megoldható probléma lenne, meg minden kapcsolatban elő fog jönni valami.

Én sem értem, de szomorú.

Mondjuk arra kíváncsi lennék, akik ezeket tanácsolják, a saját kapcsolatukból is azonnal lépnének tovább, ha szeretik az illetőt.

Sztm te gondolkodsz jól! Ritka az ilyen sajnos.

N

"Mondjuk arra kíváncsi lennék, akik ezeket tanácsolják, a saját kapcsolatukból is azonnal lépnének tovább, ha szeretik az illetőt."

Az a vicc, hogy ugyanezek az emberek fordítva elvárják, hogy őket a legcsekélyebb elvárás nélkül szeresse a másik.

Kisarkítod a dolgokat.

Én nagyon kevés olyan embert látok akár itt, akár az "offline világban", akikre az általad felvázolt dolog lenne jellemző. Nem mondom, hogy nincsenek ilyenek, de ez elenyésző. Sokkal gyakoribb az, hogy egy működésképtelen "kapcsolatot" toldozgatnak-foldozgatnak, és lelkileg legalább az egyikük tönkremegy, csak mert nem mer, vagy nem akar szakítani.

Persze, szép elv ez a holtomiglan-holtodiglan, meg a jóban-rosszban együtt örökké, csakhogy ez a legtöbb esetben csak úgy kivitelehzető, ha legalább az egyik fél élete hátralevő részére lemond a boldogságról.

Igen, van olyan, hogy egyszerűen elmúlik a szerelem. (Ami lehet, hogy nem is szerelem volt, csak valami fellángolás.) Ezek után mi értelme folytatni? Dobjunk ki az életünkből 5-10 évet, mialatt szerelmi vonzalom nélkül éldegélünk egymás mellett? Netán miközben a másik folyamatosan megcsal? Ja, persze, hozzuk helyre a sosemvolt vonzalmat, amit ugyebár nem lehet...

De ez csak a lazább forgatókönyv. Mi van, ha mondjuk az egyik félnek kardinális kérdés, hogy legyen gyerek, sőt, legalább 2-3, a másiknak meg az a kardinális kérdés, hogy ne legyen? Olyan nincs, hogy szül is, meg nem is. Az csak a mesében van. ;) Ellenben ezzel majnem biztos, hogy az egyik fél nem lesz boldog. Vagy nem lesz gyerek, és akkor az egyikük fogja egész életében a hiányt érezni, vagy a másikukból lesz egy, az egész családod megmérgező rossz szülő.

De ez még mindig az enyhébb forgatókönyv.

Mi van, ha az egyik fél egy erőszakos barom? Elvből maradjon mellette a másik is? Aztán legfeljebb majd sminkkel eltakarja a verésfoltokat, hogy mások ne gyanakodjanak. És így éljen le még 50 évet. Természetesen szigorú kontroll alatt, mert engedély nélkül még a boltba sem mehet át, főleg, ha ellenkező nemű a boltos.

Van, amit egyszerűen nem lehet helyrehozni. Nem egy egyszerű "nem tudjuk eldönteni, hogy melyik filmet nézzük este" jellegű problémáknál javasolják azt, hogy lépni kell.

Személy szerint csak annak javaslom a szakítás, akinél:

a, én biztosan szakítanék (párkapcsolati erőszak, tök mindegy, hogy verbális vagy nem verbális, képtelenség az értelmes kommunikáció, az egyik fél képtelen a változásra, vagy a probléma belátására, stb.), mert egyszerűen nem látok megoldást a problémára.

b, egyedül olyan dolgot látok megoldásnak, amitől az egyik fél teljesen elzárkózik. Pl. ha a férfi impotens lesz, de nem hajlandó sem orvoshoz, sem szexuálterapeutához menni, vagyis nem törekszik a probléma orvoslására.

c, nagyon rövid ideje tartó kapcsolat, ergo nincs igazi mélysége még, de látszik már valami kibékíthetetlen ellentét. Egy ilyen kapcsolatnak még nincs valódi értéke, amiért megérné küzdeni, nincsenek meg a régi pillanatok, amiket megérné visszahozni.

Ja, és konkrét szakítást csak az első esetben javaslok, a második kettőben azt mondom, hogy én szakítanék. Én a langyos kapcsolatoknál, főleg, ha gyerek van, azt javaslom általában, hogy próbálják visszahozni a korábbi tüzet: de ha az egyik fél ettől totál elzárkózik, akkor mégis mit kellene mondani? Nagyon sokan azért jönnek ide, mert legbelül mélyen már eldöntötték, mit akarnak, ha azt mondod, próbáld meg megjavítani, csak a kifogások jönnek. A legtöbben az utolsó utáni pillanatban tévednek ide, amikor annyira elmérgesedik, elhidegül minden, hogy csak nagyon erős belső elhatározással lehetne javítani. Amihez két ember kell.

Az a baj, hogy rengeteg olyan ember van kapcsolatban, akiknek eleve össze sem kellett volna jönnie. És egy nagyon fontos dolgot hadd mondjak: azért, mert szerinted egy probléma megbeszélhető, megoldható, nem akkora nagy dolog, másnak még nagyon fontos. Van, aki el tudja nézni a párja rossz pénzkezelését, csak külön kassza kell hozzá, másnak ez egyáltalán nem opció. Van, akinek nem nagy dolog, ha a párja elkezd elszívni heti 2-3 szál cigit, nekem pontosan nulla fér bele. Van, akinek teljesen rendben van, ha ő oltakozik, a párja nem, másnak ez egy olyan kardinális kérdés, hogy szakít miatta. Máshogy működünk, más hibákat viselünk el, más gyengeségeket, diszfunkciókat fogadunk el. És ha azt látom, hogy a kérdező majd megőrül egy olyan dolog miatt, ami nekem az ingerküszöbömet sem éri el, de őt tényleg zavarja, a párja meg tojik rá magasról a hatszázszori kérés, megbeszélés ellenére sem, akkor mégis mit lehet javasolni azon túl, hogy nyeljen tovább vagy szakítson?

Igazából az a gond, hogy sok kapcsolat nem stabil alapokra épül. Ahogy esik úgy puffan. És ha eljön a felébredés ideje, amikor már nincs meg a rózsaszín szemüveg akkor szembesülsz vele, hogy nincs bennetek semmi közös.

Én is "ha nem tudjuk megbeszélni, lépjünk le" híve vagyok. A szüleim tűz és víz. Ők megpróbáltak a szerelem után is kitartani, 2 gyereküket felnevelni, de a kapcsolatuk túlhúzásának az lett a vége, hogy meggyülölték egymást. Még 20 év után is rosszul vannak a másiktól pedig rég elváltak. És mi gyerekek ittuk meg a levét, mert mi voltunk a csatorna.

Biztos, hogy nem fogok addig kinlódni senki mellett, amíg már nem a szép dolgokra emlékszek vissza vele, hanem a sérelmekre. Eddig mindig úgy tudtam az exeimre gondolni mint régi cimborákra, pedig volt olyan is aki mellettem lett szerelmes másba. És a vicc, hogy ő makacsul kitartott mellettem, de mégis... élhetetlen lett az életünk, mert az eszével hiába volt lojális hozzám, a szívével már mást szeretett, és nagyon furcsán, semmiségeken ingerülten reagált, ami addig természetes volt az utána már frusztálta. Nekem kellett kisakkoznom mi a helyzet. És nekem kellett kezdeményezni, hogy leüljünk hármasba megbeszélni hogyan tovább. És lám, mindannyian megkönnyebültünk, amikor tovább tudtunk lépni. Ők egy beteljesült szerelem felé, én pedig egy nyugodt élet felé, ahol nem vagyok hibás azért, mert pont filmet nézek.

Szóval én a férjemnél sem fogok kitartani a végsőkig, mert azt csak akkor lehet ha mindketten akarjuk. És ha jön egy nagyobb szerelem, ha nem tudjuk már megbeszélni a konfliktusaink, ha olyan írányba változunk amit nem tudunk támogatni, akkor jobb külön utakon járni, mint belenyomordni a sorozatos tűrésbe és kudarcba.

De nem csak ennek a két végletnek kéne lenni! Nem kell egy alkeszal együtt maradni vagy olyannal aki üt ver. De! Nem kellene szakítani pl mert a másiknak 2 hónapig kevesebb az ideje, mert több a munka vagy mert épp a másik massangaran nem ír vissza 10 percen belül...ilyen piti dolgok miatt van sok szakítás és ez nem normális! Azsem, hogy a másik előtt valaki nem mer fingani és az se, hogy pl szakítanak 2 év után, mert fuu nincs rózsaszín köd (annak mindig vége és pl sok ember álomvilágban él...hu nem vagyok már olyan szerelmes).

Nem tudják megbeszélni sokan a másikkal a problémát és sok esetben az egyik képtelen még a legkisebb kompromisszumra is.

N