Éreztetek már így?

Utolsóval értek egyet, mi 1 év után külön mentünk 3 hónapra, egy katasztrofális hisztérika voltam, barátom meg elég figyelmetlen típus és ez annyi veszekedést szült, hogy túlzás nélkül 2naponta összevesztünk.

3 hónapot külön voltunk, neten beszélgettünk néha néha. Rettentően hiányoztunk egymásnak és akkora pofon volt mindkettőnknek a szakítás (mert bár ő szakított, utólag mondta, hogy rettentően fájt neki is), hogy összekaptuk magunkat és elkezdtük felismerni a SAJÁT hibáinkat és ezeken változtatni.

3 hónap után találkoztunk egy szülinapi bulin és mint az ovisok sírva borultunk egymás ölébe (pedig nem 15 évesek vagyunk), utána hetekig csak találkozgattunk és beszélgettünk, átrágtuk az összes hibát amit elvétettünk, megbeszéltük kinek miben kell kompromisszumképesnek lennie. A szülinapi bulitól számítva 4 hónap múlva összeköltöztünk, ennek már sok éve. Minden szuper. Nem kellett gyökeresen megváltoztatnunk egymást, hisz az se jó. De felismertük a hibáinkat és tudtuk, többet ér, ha változunk a másikért picit, minthogy külön legyünk, mert nem volt jó egymás nélkül. Nincs vita, nincs balhé. Szuperül működünk és remélem pár éven belül a férjem lesz.

Ez persze nem mindenhol működik, elismerem. Ahol csak egy ember akar tenni a változásért, ott belebuknak mindketten. Csak akkor létezik a második esély, ha nem a másik hibáztatásával fogtok foglalkozni, meg azzal, hogy melyikőtök rontotta el jobban, hanem ha beismeritek hogy TI (azaz TE és Ő) mikben hibáztatok és megéri-e ezekben kompromisszumot kötni.