Ha rettenetesen fáj a szakítás, hiba volt?

Barátommal 8 hónapig voltunk együtt (előtte már ismertük egymást kb 1 éve). Szép volt, jó volt és kellemes, de őszintén, nagyon hamar, körülbelül 2 hónap után elveszett a szenvedély a kapcsolatból. Nekem hiányzott a fizikai kontakt, kb 1 hónapig nagyon szenvedélyes volt, sokat simogatott, ölelt, utána meg úgy elkényelmesedett, hogy alig váltottunk egy csókot.. A kommunikációval is voltak problémáim: beszélgettünk és segítettük egymást (családi problémákon átsegítettük egymást, ott voltunk a másiknak ha szükség volt rá), de azt hittem az elején, hogy ennek el kéne mélyülnie és nem egyre felszínesebbé válni.. Ráadásul sokszor azt éreztem, főleg amikor társaságban voltunk, hogy elnyomott, de nem durván, csak nem tudtam felszabadulni mellette. Nem tudtam teljesen önmagamat adni. Ha kettesben voltunk is sokszor így éreztem. Nem ragozom. A lényeg az, hogy nyomós okaim voltak a szakításra. Csak a probléma az, hogy emellett nagyon szeretett engem, amikor mondtam neki, hogy nem vagyok biztos ebben a kapcsolatban, nagyon kiakadt, és amikor mondtam hogy lehet a szakítás a megoldás, akkor sírt...

Nem volt az a nagy szenvedélyes kapcsolat, olyan se volt benne, hogy hajnalig beszélgetünk, és inkább fent maradunk és álmosak leszünk.. De most mégis úgy érzem hogy nagy hibát követtem el. Hiba volt vajon?

Ha jó döntést hoztam akkor annak ennyire kéne fájnia?