Miért fáj annyira a gyönyörű nők látványa?

A 17-es és a 18-as válaszoló vagyok. Én is nagyjából ilyennek érzem magam. Ezt az állapotot én is nagy kínként élem meg, sőt maga a mentális pokol. Szép lányokat, meg párokat látni számomra is a legnagyobb lelki kínok közé tartozik, tehát ismerem ennek az egésznek a "lélektani mechanizmusát". Nekem sem annyira a kinézetemmel van a probléma, hanem belső gondjaim vannak, de azok elég keményen.

Mindig is félénk, visszahúzódó és érzékeny természetű voltam, és nemcsak a lányokkal kapcsolatban, hanem úgy általában véve is. Utálom a nyüzsgést, a nagy zajokat, a tömeget; emellett a gondolkodásmódom és érdeklődési köröm is más, mint az átlagnak. Valahogy nem találom a helyemet, idegennek érzem magam körül a világot, bár ez lehet, hogy a magány miatt is van így, meg a jövőtől való félelmem miatt is.

Én mondjuk szeretek is egyedül lenni, de ennyire azért mégsem. Nekem barátam nincsenek. Elég cinikus vagyok én is, és sajátos humorom is van.

Akik ilyen jellegű kérdéseket tesznek fel, azok lehet, hogy nem is feltétlenül várnak tanácsokat, mert így látatlanban tényleg nehéz okosnak lenni ebben a nagyon nehéz helyzetben. Csak egyszerűen már annyira el vagyunk keseredve mi, ilyen emberek, hogy úgy érezzük, elveszítettük a reményünket, és kilátástalannak látjuk a helyzetünket. Végső kétségbeesésükben írnak ide az ilyen magamfajta emberek, mert úgy érzik, hogy nem is lehet ezen a helyzeten változtatni.

Tehát, tudjuk mi azt nagyon jól, hogy valahogyan ismerkedni kellene, meg kommunikálni, jelzéseket adni, más szóval mondva: meg kellene tennünk az első lépést. Egy ilyen helyzetben lévő fiúnak, férfinak rosszabb, mert ugye, általában nekünk kell, illetve kellene kezdeményezni, arról már nem is beszélve, hogy az ilyen emberek érzékenyebbek is az átlagnál, ami ilyen szempontból hátrányt jelent. Ha valaki mer is kezdeményezni az ilyenek közül, egy esetleges bunkó elutasítás végleg elveheti még azt a pici bátorságukat is. Iszonyatosan nagy harc van az ilyen embereknek a lelkében. Akik szerencsések, azok könnyen beszélnek; ők inkább adjanak hálát a sorsnak, hogy nem születtek ilyennek! Nagyon igazságtalan a sors, mert érezzük, hogy nem egyenlőek a feltételek. Sajnos mi húztuk a rövidebbet. Az ilyen magunkfajta emberekből éppen azok a tulajdonságok hiányoznak, amelyek egy normális ismerkedéshez, kommunikációhoz kellenek. Itt nem a kifejezőkészségre célzok, - bár sokaknál ezzel is baj van, - hanem a bátorságnak a hiányára, a félénkségre, szorongásra, ami mindent megakadályoz, megbénít! Legalábbis ez nálam így van. Ha éppen van kihez odamenni, akkor az ilyen ember már százszor meg ezerszer elhatározza, hogy most már tényleg összeszedi magát, meg kell tenni és meg kell szólítani, de aztán az utolsó pillanatokban általában győz a félelem, és az ezzel járó testi tünetek, amiket inkább nem sorolok fel. Hát, borzalmas egy helyzet. Itt tehát alapvető problémák vannak, és egyszerűen nem találunk belőle kiutat.

Az itt a nagyon nagy baj az eddigiekből kifolyólag, hogy eleve nincs is hol ismerkedniük az ilyen embereknek! Sőt nekem még csak úgy beszélgetnem sincs kivel, ami a lányokat illeti! Nincsen tehát lehetőség a kommunikációra, az "edzésre" sem. Olyan ez, mintha egy focista kimenne az edzőpályára, és azt venné észre, hogy nincsen sehol a labda. Enélkül pedig nem lehet edzeni.

Akik azt mondják és írják, hogy megváltoztak, azoknak valójában talán soha nem is volt ilyen problémájuk. Ilyen szinten biztos, hogy nem. Milyen érdekes, állandóan azt szajkózzák, hogy változzanak meg, akik ilyen gondokkal küszködnek; ugyanakkor meg azt is hangsúlyozzák, hogy adják önmagukat. Ez pedig így ellentmondás! Én ugyan adnám is önmagamat, mert mi mást tehetnék, csak éppenséggel erős kételyeim vannak azt illetően, hogy ezzel a személyiséggel kelendő lennék bármelyik lánynál, nőnél. Ha pedig csak úgy meg lehetne változni, akkor már réges-régen megtettem volna!

Ebben az áldatlan helyzetben érthető, hogy az ilyen magamfajta emberek már csak valamiféle csodában reménykednek, ahhoz hasonlóan, mint amikor lottósorsolás van.