Értékelitek, ha a másik fél őszinte? Ha nem játssza meg magát? Ha - amennyire csak lehet - önmagát adja?

Nyilván értékelitek. De ez nem ilyen egyszerű. Néha jobb nem kimondani a dolgokat, kicsit homályosítani. Persze előbb-utóbb mindenről kiderül az igazság, de kezdetben nagyon sok kapcsolat nem jönne létre, ha kicsit nem füllent a másik. Aztán később kiderül, amikor már nem is olyan fontos. Melyik a jobb? Hogy teljesen ideálisnak látjátok az adott férfit/nőt, vagy teljesen önmaga és ez azzal jár, hogy esetleg nem feltétlenül tetszik majd ez az oldala? Írnék példákat, de mindegyik olyan hülyén hangzik... A lényeg, hogy néha az ember nem mer kimondani/felvállalni dolgokat, mert fél, hogy elítélik, rossz színben tűnik fel, vagy kinevetik. Vagy a másikat akarja megóvni a teljes igazságtól. És ezért képes inkább hazudni, vagy kicsit megmásítja az igazságot, vagy egyszerűen elhallgatja. Melyik a jobb? Nem tudni ezekről a dolgokról teljes mértékben, vagy mégis, de ebben az esetben lehet kiábrándul az ember az aktuális választottjából?