Egy átlagos nő milyen esetben lenne hajlandó randevúzni egy incel pasival?

“ Mindketten tudjuk, ki vagy.

https://www.gyakorikerdesek.hu/felnott-p..

Ez a te kérdésed. Ahogy az is a te kérdésed volt, ahol a csinos, táncikáló csajokat linkelted, aztán valahogy zaklatás/erőszak népszerűsítésbe torkollt az a kérdés is, csak azt törölték.

Látszik, hogy tiltották az accountot. Szerinted olyan h.ülye vagyok, hogy nem látom, hogy friss reggel írogatsz, ráadásul ugyanazzal az írásképpel és szóhasználattal?”

Én meg tudok tenyérből jósolni és varázsgömbből jövőt mondani.

"Ezzel csak te is azt bizonyítod, hogy az önbizalom mennyire külső függvénye, tehát blackpill."

Csak te magyarázod bele a sz.arságodat mindenkinek minden szavába. Az önbizalom részben függ a külsőtől, minél éretlenebb mentálisan és minél kevésbé intelligens az illető, annál jobban.

"A komplexus viszont még nem jelent rosszindulatot, csupán védekezési mechanizmust. Az ember ilyenkor nem rosszindulatból bánt vagy idegesít mást hanem mivel mindig szopóágon volt ezért már önvédelemre van berendezkedve."

Jajjj, mekkora felelősséghárító hazugság.

Mesélj, meddig lehet elmenni ebben? Hol a határ?

Az normális, ha mondjuk egy teljesen sikertelen, sokszor megalázott, mellőzött, elutasított pasi életében egyszer összehoz egy kapcsolatot, de a rossz tapasztalatai miatt folyton mindenféle rosszat feltételet a társától, vádaskodik, ellenőrizgeti? Belefér, hogy könnyen lesz ingerült, könnyen emeli a hangját és kicsúsznak csúnya szavak? Belefér, hogy azt feltételezi a nőről, hogy rbanc, és ki is mondja ezt rá, mert mondjuk előtte más nők összetörték a szívét és szerinte rbancok voltak, és már mindenbe ilyen rémeket lát akár alaptalanul is? Belefér, hogy erőszakosan követeli a nőtől a szexet akkor is, ha éppen nincs kedve, merthogy a "chadnek" engedte biztos egy koszos bódé mellett, hajnalban, hullafáradtan, análba is? Belefér, hogy mondjuk lekever a barátnőjének egy jókora pofont egy összeszólalkozás során, mert őt annyit bántották, hogy nem tudja már szavakkal kifejezni a megbántottságát és frusztrációját?

Vagy, ha elszakadunk a párkapcsolati témától, mi van, ha mondjuk valakit bullyingolnak, aztán gépfegyverrel lemészárol egy tucat embert, és nem/nemcsak azokat, akik bántották, hanem egy rakás ártatlant is? Akkor csak szomorúan bólogatunk, hogy egy szerencsétlen ember kétségbeesett "robbanása" volt, és az x db elveszített ártatlan emberélet csak járulékos veszteség az üdvös folyamat során, amikor is végre felhívta valaki a figyelmet egy komoly társadalmi problémára?

Vagy esetleg ha egy feketét össze-vissza gúnyoltak, megkülönböztettek élete során, aztán egyszer csak betelik nála a pohár, és mondjuk nyílt agresszióval reagál akkor is, amikor nem a bőrszíne miatt ítéli meg valaki, hanem mert tényleg éppen akkor vállalhatatlanul viselkedett, csak nem esett le neki, így azt hitte, megint azért kap, mert fekete? Hiszen frusztrált, tele van lelki problémával, mert egész életében bántották egy olyan dolog miatt, amiről az égvilágon semmilyen szinten nem tehet. Megértő kell legyen az, akinek ilyen okból eltörte az állkapcsát mondjuk?

Szóval: HOL A HATÁR? Hogyan húzzuk meg?

Valójában az, hogy kit hogyan bántalmaznak igazságtalanul, nem az ő hibája, és nem az övé a felelősség.

DE az, hogy hogyan dolgozza fel a sérelmeit és hogyan bánik másokkal, nagyon is az ő felelőssége.

Ha folyamatosan hárít, és azt állítja, hogy ő nagyon jó ember, csak a felszínes világ tette tönkre, a frusztrációi torzították olyanná, amilyen, és végtelen empátiát vár másoktól, az nem önbizalomhiány, hanem konkrétan nárcizmus. Igen, az. Csak nem a "kihaénnem" típusú, hanem a "szegény, törött szárnyú kismadár" típusú, aki azt hiszi, hogy ő felsőbbrendű a többségnél, csak a körülmények áldozata, így ha valami rosszat csinál, az valójában nem is őt, hanem a "társadalmat" minősíti. Szélsőséges önbizalomhiányba csomagolt komoly (kielégítetlen) felsőbbrendűségtudat és a felelősség vállalásának teljes hárítása, ez pedig a nárcisztikus személyiségzavar felé tereli a gyanút.

Visszatérve a párkapcsolat témakörére, ha még túlontúl, extrán empatikusan is vagyunk, és megértjük, hogy egy ember kirohanásai azért vannak, mert sokat frusztrálták, megkülönböztették, bántották, akkor miért kellene ettől még együtt lenni vele? Nekünk is egy életünk van. Én mindig úgy kerestem párt, hogy a hosszútávú kapcsolat volt a célom, a végső cél pedig az, hogy egy életre találjak párt. Ebbe szerinted belefér az, hogy a saját párom rajtam verje le az élete összes kínját úgy, hogy közben ő ezt védekezésnek képzeli?

Iszonyatosan nem érdekel, hogy amikor gyanúsítgat, megkérdőjelezi az erkölcsöm, agresszív velem, akkor az azért van, mert őt bántották a suliban, meg visszautasították a nők és mindig a természetesen mocskoslelkű alfachadet választották helyette és kegyetlenül az arcába tolták, kinevették, stb. Attól, hogy ezt elrinyálja nekem, nem fog kevésbé fájni, amit velem csinál.

De oké, tegyük fel, hogy megértem és elengedem a megbántottságom, kivesézzük a témát, végighallgatom, bocsánatot kér. Hányszor kell ezt megtennem? Hányszor játszhatja ezt el valaki úgy, hogy megmaradjon a tönkretett áldozat szerepében, felelősség nélkül? Hányszor lehet még rámondani, hogy ez egy társadalmi probléma? Hány alkalom után jut már neki is felelősség, és mikor lehet már elítélni azért, hogy nem ért a szóból, és szakembert sem keres fel?

41

Nem csodálkozom a becstelenségeden és gumitakonygerinceden. :)