Normális ez? Másfél év után?

Több ok is lehet, akár egészen más és sokkal ártatlanabb is, mint a leggyakoribb: a klasszikus elköteleződésundor.

Én három évig voltam együtt valakivel, oké, 30+ évesen (ami lényeges különbség!) úgy, hogy ő az első randin kerek perec megmondta, hogy nem akar nősülni vagy gyereket, "most, a közeljövőben és tán soha sem", és én mégis azt reméltem, hogy meggondolja magát - akkor olvastam sokat ebben a témában.

Persze kérdés, hogy te mennyire alapítanál már családot, 18, sőt, 20 évesen is kikértem magamnak, amikor vki azt feltételezte rólam, hogy nekem ez fontos lenne, hiszen dehogy is, fiatal vagyok én még ahhoz. De a testünk és a hormonjaink belénk programozott parancsok szerint működnek, és 18 évesen én álmaim szerelmével éltem együtt, fél év együttélés után viszont mégis egy olyan hang volt bennem, hogy tán mégsem vele fogom leélni az életem, és ez 20 évesen is megismétlődött velem még nagyobb szerelemmel szintén fél év együttélés után, hogy nem biztos, hogy pont ilyen apát akarnék a gyerekeimnek, és én akadtam ki a legjobban magamon, hogy mi ez a hang, én nem akarok se házasodni, se gyereket még. Tudatosan tán nem is akartam, de később tűnt csak fel, hogy valahol mélyen a tudat alatt nagyon is arra vágyunk mind, hogy népmesei örökkön örökké legyen...

Nem ismerem egyikőtök múltját vagy jelenét, úgyhogy nem biztos, hogy erről van szó, de egy húszéves fiú, pláne európai nagyvárosban vszeg nem a megállapodáson, elköteleződésen és családalapításon agyal, hiszen még én sem abban voltam anno, vagy tíz éve, márpedig a szülőknek való bemutatás határozottan az elköteleződés szintje.

Összeköltözésről nem beszéltek?