Együtt vagy külön?

Távkapcsolatban élünk. Ő szociális, extrovertált, mindenkivel barátkozik, kapcsolatokat épít, én pedig nagyon-nagyon megválogatom még azt is, hogy kivel beszélek (tudom, hogy ez nem túl jó tulajdonságom, csak vázolom a különbségeket, pl.: ő öleléssel köszön és puszit ad az ellenkező nemű feje tetejére úgy, hogy nincs benne semmi aggodalomra okot adó, én meg kényelmetlenül érzem, ha emberekhez kell érnem, általában esetlenül integetek, mintha aspergeres lennék, mikor találkozok valakivel).

Minden nap szoktunk telefonálni. Kb egy hete az egyik női barátjának meghalt a volt párja, ami miatt a lány szomorú volt, és átment a barátomhoz párszor (azelőtt nem találkoztak túl sokszor, a lány nem igazán hagyta el a szobáját, leginkább az interneten élt, bármikor hívta a barátom, nem ment el csak nagyon ritkán). Amikor tegnap közölte, hogy már nála van a lány, én gyorsan leraktam a telefont, mert kényelmetlenül éreztem magam, hogy hallja más, amit beszélünk, vagy nem is tudom talán tudat alatt így akartam nem venni tudomást a helyzetről. Rosszul éreztem magam, és átmentem az egyik (majdnem) barátomhoz, akinél ezelőtt még soha nem voltam. Nagyjából egy órát voltam ott, csak történelemről meg politikáról beszélgettünk, semmi izgalmas nem történt. Nagyjából éjfélre kerültem ágyba, de nem akartam hívni barátomat, mert gondoltam majd hív, hogyha elmentek (később mentek még át hozzá más barátai is). Szoktuk egymást hívogatni amúgy ilyenkor. Hajnali négykor felkeltem, és láttam, hogy nem hívott, és hogy írt, hogy hát azért felhívhattam volna, amikor hazaérek. Felhívtam, és mondta, hogy még playstationöznek, én meg ugye megint kényelmetlenül éreztem magam, és leraktam. Ami ezután történt, az ijeszt meg igazán. Nagyon-nagyon rosszul éreztem magam, kivert a víz, hasmenésem volt, nem bírtam visszaaludni, mindenfélére gondoltam, azt kellett magammal elhitetnem, hogy amúgy csúnya és kövér a lány, pedig amúgy nincs így. Nagyon megijedtem magamtól, hogy ennyire féltékeny vagyok, és ez egészen biztos, hogy nem normális. Utána ilyen félálomban azt képzelődtem, hogy meglepem, meglátogatom, de ők együtt alszanak, én meg összepakolom a cuccomat, és hagyom őket aludni. Ami lássuk be, egy elég szomorú kép.

Azt nem tudom, hogy ezt le lehet-e győzni úgy hogy nem szakítunk, és mellette fejlődök, vagy muszáj elvonulnom és fejlesztenem a személyiségemet, önkontrollt gyakorolnom.

Most telefonáltunk nemrég, és ugye rossz volt a hangom, hallotta, hogy bajom van, és nem mondom el, én meg tudom, hogy ezekből mindig az van, hogy változtassak, meg fogadjam el, hogy ő másmilyen, aztán ideges lesz. De amiatt is ideges volt, hogy nem mondtam el, hogy bajom van, mi a bajom, ami jogos, csak nagyon OSTOBÁNAK érezném magam, ha elmondanám. Tudom, mert legtöbbször elmondom. Most felhívtam, és mondtam, hogy elmegyek hozzá az utolsó vonattal.

Túl gyerekesnek érzem magam, olyannak aki nem bírja elfogadni, hogy a másiknak más a jó, máshogy él.

Ez így amúgy eléggé úgy tűnik, mintha ellene beszélnék, de én tényleg nagyon szeretem őt, tudom, hogy nem csalna meg. Tehát tudom, hogy a fejbúbpuszi megosztó jelenség, az a kérdőjelem, hogy vajon tudok-e mellette fejlődni úgy, hogy közben történnek ilyen dolgok.