Melyikünk gondolkodik jól ebben a helyzetben?

"Azaz te ha akarjuk a szolgája lehetsz, haszonélvezője lehetsz, de sose leszel jogosult a közös értéktárgyakra:) Ezzel annyi baj van, hogy válásnál (sőt szétmenésnél) már bőven kérhetnéd az egésznek a felét, mondjuk megkapnád a hitelt is."

Ezt a részt nem teljesen értem.

Állandóan hullámzott a kapcsolatunk. 3 évig azon ment a vita, hogy jó esetben 2 havonta együtt töltünk egy napot. Jó esetben. Ez kevés. Nagyon kevés. Mert dolgozni kell...

1 éve még ette a telket, el kezdett építkezni, próbáltam elfogadni, teljesen nem tudtam még, de belementem volna a dologba, ha már megvan.

Véletlenül, egyik beszélgetésnél pattant ki, hogy úgy gondolja, tok mindegy, mennyit dolgozom a 160nm házzal, hány évig vagyok gyeden a gyerekek miatt, amiket ha akarok, ha nem, a csok miatt be kell vállalom, szóval tehetek én bármit, csak annyi jár nekem, ha szetmegyunk, amennyit igazolhatóan, forintban kifizettem, beleadtam. Amit részben megertek, de ha én végzek otthon 100%-ban mindent, mint az elmúlt 2 évben, ha nekem kell gyeden maradnom, arról én nem tehetek. Ezek miatt értelemszerűen csak a töredékét fogom az évek alatt belefizetni a dolgokba, mivel nem fogok tudni annyit keresni, mint ő. Azt is mondtam neki, hogy ha így lenne, arról irhatunk papirt, hogy nem kell eladnia a házat és részletekben kifizeteti, így nem vész el a ház. De sokallja a 30-40-50%-ot,hiszen nem annyit fizettem bele a házba.

Jó reggelt. Köszönöm mindenkinek, hogy leirta a véleményét. Jómagam is szemléltettem vele kb. 2 hete, hogy mennyibe kerül egy bejárónő, bébiszitter. Mondtam neki, mindent lehet forintosítani, aztán felezünk. Egyébként is, így több időm jutna nem csak másfél, hanem két teljes állásra, amiből már ki tudom fizetni mindennek a felét. Az első kérdés az volt, hogy akkor még fáradtabb leszek, mi lesz az együttlétekkel? (Nagyon szexcentrikus, amivel nem lenne gond, ha a többi dolog is működne). Nagyon másképp gondolkodunk, működünk.

Tegnap este beszélgettünk. Tehát, ha elvalnak útjaink, az engem illető 25%-ot (ezt mondta), mindig az aktuális eladási ár alapján állapítják meg. Tehát, adott esetben, ha 15 év múlva elválunk, akkor az akkori eladási ár alapján. Ez rendben is van.

Megkerdeztem tőle, ha vele történik valami, lesz 3 gyermekünk, nekem van 25, nekik 75%-ük, és el akarják adni a házat (és én mondjuk nem, mert minden emlék odsköt), akkor mit csinálok? Mert lényegesen könnyebb 50%-ot kifizetni egy embernek, mint 75%-ot. Mondta, hogy haszonélvezetem lenne a házra, tehát nem tudják eladni, amíg én élek. Mondtam neki, hogy egy ilyen szituáció olyan feszültséget, vitákat szülhet, úgy megkeserítheti az ember életét, hogy abba belegondolni is szörnyű. Neki ebből az jött le, hogy sajnálom a (meg még sem született) gyermekeimtől a házat. Nem, csak nem érzem igazságosnak, hogy bennük jobban bízik, mint bennem. Nem tudom hova tenni a dolgot. Egyszerűbb lenne, ha egy ilyen szituációban kifizetném őket, és mindenki boldog lenne.

A masik: mi van, ha Párom bolondul meg, és elválik tőlem? Hova rakom a gyerekeket? Azt mondta, majd a gyerekek választanak, aki akar, vele marad, aki akar, velem jön. Most őszintén, miért jönne velem egy kis garzonba kuporogni bármelyik gyerek, ha ott van az apjának egy 1300nm-es telek, hatalmas házzal? De ha így is van, én is mondtam neki korábban, hogy én mindenképp rosszul járok. Erre ő: "Én nem fogok megbolondulni, nekem nem kell senki más, csak látni akarom, hogy rendben mennek a dolgaink, nem akarom, hogy odalegyen egy élet munkája".

Ami még tegnap kiderült: vannak cicáim. Akkor is voltak, amikor megismerkedtunk, neki is voltak. Zavarja, hogy nem a legrosszabb minőségű ételt eszik, de volt olyan cica, akit műteni kellett. Ezek a kiadások zavarják. Mert kifolyik a pénz a kezünkből. Igen, a macskatartás luxus manapság, de ezt tudnia kellett, hiszen két termetes cicája neki is van (exénél). Igen, az ember nem hagyja szenvedni az állatot. Állatmentő vagyok, néhány cica ideiglenesen is volt nálunk, de volt, akit felkaroltam. Nekem az állatmentés az életem. Észrevettem, es Édesanyám is mondta, hogy akkor kezdtem el ennyire belemrülni (vagy belemenekülni) a mentésbe, amikor egyre többet voltam otthon egyedül. Vidéki munkák sokasága, esti végzések a munkában, szinte nulla közös program. Utólag belatom, innen próbáltam a szeretet pótolni és így próbáltam szeretetet adni.

Régebben szerette, hogy szeretem az állatokat. Most már nem, mert szerinte ez sok. Igen, próbálok a kóborokon segíteni, ahogy lehetőségeim engedik. De mindig ő volt nekem az első. Meg akkor is, amikor az első évben 6-szor hagyott el (bár másnap visszajött). Soha nem a szemembe mondta, mert akkor elmondása szerint elgyengült. Ott hagyta a kulcsot a postaládában, a cipősszekrényben, vagy éppen végre otthon volt, volt egy kis vitának, lángost csinaltam, de kellett volna valami a boltból. Elment, de nem jött vissza. Két óra múlva ertem el telefonon, már vidéken volt...

Az anyja mindig utált. Volt esküvője is. Csak a páromat hívta meg, pedig akkor már 2 év után együtt voltunk. Ez nagyon rosszul esett.

Tavaly ősszel megkérte a kezem. Elvenni azóta sem akar. Azt mondja, nem feltétlen kell egy éven belül házasodni. Remélte, ha megkéri a kezem, "normális" leszek. Nem hisztizek, hogy keveset van itthon, stb. A gyereknél is, reméli, hogy akkor majd leköt a gyerek, amikor nincs itthon... Mivan?! Mondtam neki, egy gyermek nem oldja meg a problémáinkat, sőt, megszenvedi azokat.

Szóval, a mostani helyzet: a házban majd annyi macska lehet, amennyit ő szeretne, nem menthetek ott majd állatot, azokba a helyiségekbe mehetnek be, ahova ő engedi, ott kaphat a kaját, ahol ő engedi. Nagyobb konyha nem lehet, de vendégszoba (soha nem jön senki) és dolgozószoba van neki, meg egy nagy műhely. Azt mondja azért, mert akkor tud olyan munkákat vállalni, amit a műhelyben meg tud csinálni, így többet lehet otthon.

A tegnap esti beszélgetés nagyjából így zárult.