A mai lányok körében miért bevett szokás az, hogy az első felmerülő problémánál már menekülnek a párkapcsolatból?

Van egy jelenség, ami a minap kissé felk..rta az agyam. Tudom, visszatetsző, amikor saját magunkat hozzuk fel pozitív példaként, de én 2 évig voltam együtt egy olyan nővel, akinek a paranoid személyiségzavara rendesen rányomta a bélyegét a kapcsolatunkra, és rendszeres támogatást, odafigyelést igényelt. Nem adtam fel őt, és nem csak azért, mert szerettem, hanem kötelességemnek éreztem, hogy ha vele vagyok az ne pusztán annyit jelentsen, hogy mellette sétálok.

Ma ezt nem látom. A mai lányok simán feladják a párjukat akkor, ha annak valami "zizije" van, mondjuk kevés a pénze és emiatt szorong, vagy túl sokszor kapta meg fiatalabb korában az anyjától, hogy semmire nem vagy jó fiam, és alig van önbizalma. Ekkor nem az a reakció, hogy együtt, egy szövetségben vagyunk, és segítünk a másikon, hanem ha a barinők előtt már nem lehet a csávóval vagizni, akkor legkésőbb addig tartjuk csak meg, amíg be nem avázkodik a bugyinkba egy jobb, egy nála trendibb gyerek. Fogalmuk sincs kötelességről és elköteleződésről, a pasi csak egy kellék, akivel lehet instán meg fészbukon promózni a boldogságot. Itt is látom valamelyik nap a kérdést, hogy mit csináljon a pasijával, akinek nincs munkahelye és emiatt feszült, mire írják az agyhalottak, hogy "az ilyen" pasit ott kell hagyni, ettől csak jobbat talál stb. És itt még szó sem volt pl. komoly megbetegedésről vagy hasonló élettragédiákról. Így mégis milyen jogon várják el, hogy őket is szeressék, egy egész életre szólóan törődjenek velük? 26/f

(*fogyatékosok kedvéért: akinek nem inge)