Hogy magyarázzam el neki, hogy attól még ugyanúgy szeretem, hogy nem akarok hozzá költözni?

Igen, Isztambulról van szó. Már voltam ott tavasszal egy hetet, akkor is mindenki kézzel lábbal akart lebeszélni róla. Még nem beszélem a nyelvet, de tanulgatom, pár nagyon alap szót és kifejezést már megértek, de hogy is mondjam... el lehetne adni. Most csak a nyár hátralévő részére mennék (ebből 2 hét 100%), de tudom, hogy elő fog jönni a téma. Nem tudom kikerülni, hogy azt mondjam, mennyire hiányzott, vagy milyen jó újra vele lenni, hogy milyem nehéz nélküle, és egyszer le fog csapni rá. Legutóbb én se féltem, de egy akkor szerzett ismerős nemrég mondta, hogy ott volt a reptéren egy órával a lövöldözés előtt. Akik kint éltek magyarok, vagy rendszeresen járnak ki is sokan mondták, hogy idén biztos nem mennek, legfeljebb pár bátrabb ember a tengerpartra, mert ott biztonságos. És ahogy a puccskísérlet felkavarta az érzelmeket, végérvényesen elbizonytalanodtam. Persze rátesz egy lapáttal, hogy egy éve sem ismerjük még egymást. Nem úgy értem, hogy nem bízok benne, de én egy kényelmes ember vagyok, aki nem szereti a változást (inkább nehezen hoz meg nagy változásokat hozó döntéseket), nekem ez a tempó gyors, amivel kezdettől haladunk. A szerelem spontánabbá tesz, mint eddig bármikor, de nem egy teljesen új emberré. Másrészt bántottam már meg, és szomorúnak is láttam már, még zokogni is (nem egy bőgőmasina, nagyon kivolt, és sok bizalom is kellett hozzá, és az én határozottságom, hogy márpedig rosszban sem hagyom magára - borzasztó élmény volt, úgy éreztem megszakad a szivem) nem bírnám elviselni a csalódottság szikráját sem a szemében. Félek annyira hat rám mikor együtt vagyunk, hogy bármire képes lennék, csak hogy neki jó legyen, hogy ne bántsam meg. Olyan apróságokkal meg lehet bántani... mint hogy venni akarok magamnak egy fagyit, és felhozom, hogy én fizetem. Őrület. Eddig nem zavart, de már egyre jobban. Elkényeztet, hercegnőként bánik velem, és nem csak azért, mert ott más a szokás, azon felül is, hihetetlen túlzásokba tud esni. Néha már túl sok :D Épp így imádom, de épp ezért azt sem akarom, hogy a kedvemért ő hozza fel meggondolatlanul, hogy ő költözne hozzám, mert az majdhogynem kivitelezhetetlen! Nem tudnám elviselni, hogy a karrierje és családja rovására legyen többet velem. Egyszerűen... meg vagyok lőve. Nem tudom mi a jó megoldás.

A pénz nem lenne gond, a sok ügyintézés jobban kiidegelne. Orosznak még nem néztek, bár biztos eljön majd az is. Csak a szomszéd feltételezte, hogy talán lengyel vagyok, mikor a kedvesem mondta, hogy magyar vagyok, kaptunk tőle egy-egy szelet süteményt :) De a nyelv dolog viszont igaz, se ő se rokona/barátja nem lehet 24 órában velem. Úgy érzem kellenek a józan érvek, hogy tudjak mit mondani, mikor boci szemekkel néz majd rám.

Tudtam, hogy meg fogja tenni, ereztem, es ma felhozta. Leirhatatlan ahogy vagyakozva, kisse revetegen nezett ram, ahogy a keze önkentelenül mozdult felem... En pedig kemeny maradtam, gyorsan elhadartam minden jozan ervet. Pont a terrorvesyelzt nem, de az igazsag az, hogy most, hogy itt vagyok, jelentektelenebbnek tünik, mint tünt mielött ideutaztam. Tudom, hogy megert engem, de ahogy visszahullott a keze az oldalahoz, es hogy azota szotlanabb, elszomorit. Persze ne ertsetek ugy hogy zsarol, de tudom, furan hangzik, utalom öt megbantani, es most sikerült. Nem jatszik ra, megis erezni, hogy megfagyott köztünk a levegö.