Amennyiben még nem vagy 18 éves, a böngésződ Vissza gombja segítségével hagyd el az oldalt.
Minden szerelmes tudattalanul hozzákapcsolódik a párjához?
Azaz nem tudatos, hanem tudattalan módon. Vagy csak az igazán nagy szerelmekben képesek erre a nők?
Ugyanolyan módon képesek a férfiak tudattalanul kapcsolódni a nőkhöz, mint a nők a férfiakhoz? Vagy vannak eltérések az érzelmekben?
válasza:Ja, így hogy pontosabban tudom, mi is történt, már értem a szitut. :) Hát, igen, azt hiszem tényleg elkalandoztam egy "kicsit".
Lelki társak... hmm... ez egy fogas kérdés. Hosszú ideig azt hittem, csak fiú-lány kapcsolatra vonatkozik ez a fogalom, de felhomályosodtam, hogy nem. Így is, meg úgy is lehet. És ráadásul nem is egy. A lelked több másikkal is szoros kapcsolatban áll. És ezekkel a lelkekke tudod igazán megértetni magad. Velük érzed azt, hogy bármire képes lennél értük, mert ők azok, akik igazán számítanak. Ez a lélek lehet az édesapád, a nagymamád, nagynénid, unokatesód, vagy egy ismeretlen, akivel barátságot kötsz, ami közös bizalmon is alapul. Ezekkel a lelkekkel összetalálkozol, majd halálkor elváltok egy kis időre. És mivel hímnemű egyed is lehet lelki társad, ezért könnyen összetéveszthető a szerelemmel az, hogy jól kijöttök. És mivel egy lelki társadtól lettél megfosztva, ezért olyan irdatlan nehéz elviselni a hiányát. Most jövök a sablonos dumával, de szerintem tényleg megpróbálhatnátok barátok lenni. Mert nem nemszeretitek már egymást szerintem, hanem nem szerelem volt nektek szánva, csak egy nagyon jó barátság. Na jó, okoskodhatok, hiszen azt sem tudom, mit éreztél iránta, és ezt rajtad kívül senki nem is fogja, én meg osztom az észt, hogy mit érzel... hát szóval, szerintem ne félj attól, hogy mi lesz ha elveszíted majd a másikat, aki lesz. annak örülj inkább, hogy van ,mikor van. És azért, mert nem szerelemmel szeretitek egymást, máshogy még lehet! ;)
Minden jót!
válasza:18:42 És ha a sors megadta volna, de én ostoba elszalasztottam, akkor szerinted mennyi esély van rá, hogy visszahozza? :O
Vagy szerinted hogyan dolgozzak meg azért, mit kell tennem, hogy együtt legyünk azzal akivel már rég együtt kellene lennem?
Igen, tényleg több lelkitársunk van. Ezt tudom, és pont ezért tettem fel a kérdést, hogy pontosabban megismerjem ezt a dolgot. Tudom, hogy úgy tűnik, hogy sokat problémázok, lehet, hogy így van. Szerintem mindig ezt csinálom. De meg akartam ismerni mások véleményét, azért is írtam ide.
Igen, én is a barátja akartam maradni:(. De nem jött össze a dolog. Ha nem jöttünk volna össze, elkerülhető lett volna ez. Egyébként sem szeretek végérvényesen összeveszni a volt párjaimmal.
Tulajdonképpen arra voltam kíváncsi, hogy egész életünkben viseljük ezeket a fájdalmakat, vagy emlékeket? Nem igazán volt szükségem még erre a szenvedésre is. Már nem igazán szenvedek, de érzem a hiányát. Arra lennék kíváncsi, hogy megszokjuk ezt a hiányt, és lassan eltűnik a tudattalanunk mélyén? Vagy tényleg egyszerűen elmúlik? Mert én azt tapasztaltam, hogy a családunktól nem szakadhatunk el. Ha pedig tényleg nem, akkor a következő szerelmet ez hogy befolyásolja?
A férfiak és a nők esetében is ugyanúgy működik ez, és csak néhány lelkitársuk van az életben? Vagy ez sokkal általánosabb? Igen, szerintem is lehetnek ellenkező neműek is lehetnek a lelkitársaink. Lelkitársak találása sűrűn előfordul másokkal? Vagy csak ritkán?
A tapasztalataitokra vagy a véleményetekre lennék kíváncsi.
Nagyon köszi a válaszokat!
Egyébként érdekes, de valóban februárban én is elgondolkodtam azon, hogy a lelkitársi kapcsolatot valószínűleg összekeverhettem a szerelemmel. Szerelmes is voltam belé, sokszor, hullámzón, de érdekes, hogy én is gondolkodtam már azon, hogy nekünk nem lett volna belekeverni a szerelmet. Amíg haverok voltunk, jobban megértettük egymást, és én mindig haveromként tekintettem rá, és aztán egyszer csak beleszerettem. Tudom, hogy mindent én rontottam el, több okból is. Már nem is számít ez. Csak meg akarom érteni, miért van így. Nem szeretem, ha valami ilyen nagy mértékben befolyásolja az életem, és még csak nem is igazán értek mindent.
Az igazság az, hogy én már eddig is használtam a tudattalanom, csak most más szegmensei kerültek előtérbe, ahogy mondják, fénybe.
válasza:Hát, a fájdalommal sok dolgom volt már. Nem mint fizikaival, hanem inkább lelki, belsővel. A környezetemben is van 1-2 szenvedős típus, úgyhogy végignézhettem már pár ember leleki haláltusáját. Saját tapasztalataim azt mutatják, hogy az ember az elején mindenféle technikákkal próbálja átvészelni a nehéz időszakot. Ez alatt olyat értek, hogy kitalálja, és bemagyarázza magának, hogy igen, valóban ezt kell csinálnom, hogy ne kerüljek teljesen padlóra, mert időmből/munkámból kifolyólag nem engedhetem meg magamnak, hogy heteken keresztül depizzek. És annyi energiát fektet abba, hogy elnyomja azt a feltörni vágyó fájdalmat, ami azért van a szívében, mert nem érti mért történt vele, minaz, ami, és igazságtalannak érzi, vagy bosszantja, hogy akkor miért nem tudta úgy megoldani a problémát, ahogyan azt most tette volna(hiszen utólag mindenki okosabb), hogy végül abban merül ki, hogy elfolytsa ezt a fájdalmat. Így viszont csak gyűlik, gyűlik, ezért szokott egyeseknél oltári hisztibe torkollni az egész. Viszont valószínű, hogy jobb lenne akkor kitombolni magunkat, mikor megtörténik velünk a katasztrófa. Akkor végigsírni az éjszakákat, akkor szomorkodni egész nap stb. amúgy, szerintem hozzászokik az ember a fájdalomhoz, megtanul vele élni, és amint ez sikerül, a hétköznapjai részeként egyre jobban kikopik a napirendből, mert azután, hogy nem azon agyalsz, hogy jaj, milyen sanyarú sorsod van, és milyen kegyetlen veled az élet, már nem az a fő programod, hanem fontosabb dolgok is helyet, időt kapnak, és egyszerűen elfelejtesz vele foglalkozni.
Saját tapasztalataim ezt mutatják, mind másokat elnézve, mind saját "élményből" levonva a következtetést.
Talán végre arra válaszoltam, amire az elején is rákérdeztél! :P
Húúh, köszi nagyon. Igen, végre arra kaptam választ, amire valóban kíváncsi voltam valójában. Szóval vannak ilyen szenvedős típusok. Igazából nálam is úgy volt, hogy aztán kezdett hisztibe átmenni a dolog, de nem abba a nyafogós, hanem abba a nem kicsit agresszív hisztibe. Aztán észrevettem magam, amikor már felbosszantottam párszor a környezetem, jó alaposan, és most próbálok változtatni. Én is inkább az életcéljaimmal foglalkozok.
Jaj, örülök, hogy pozitív példát is látok arra, hogy a szenvedést meg lehet szokni, és egy idő után immunissá lehet rá válni, és nem fogom bosszantani a környezetem. Én szomorkodtam eleget, de amihez kedvem lett volna, azt nem tudtam megcsinálni. Azért csak nem kezdek el őrjöngeni. Sok minden összejött az életemben. De néha fent, néha lent, tudom én ezt.
Most már én is kezdem úgy érezni, hogy kezdek egyre erősebb lenni. Pedig én is már egy-pár lelki válságon túlestem, de ez most sokkal jobban megviselt.
A fiú egyébként most akar újra összejönni velem, miután azzal fenyegetett, hogy meg akar verni. Eléggé megsértődtem. De sztem nem bántana. Nem tudom. Mindegy. Szóval a lényeg, hogy már erősebbnek érzem magam. De egyszerűen olyan hatással van rám ez a fiú, hogy még nemet sem tudok neki mondani. Szerintem, ha eldurvulnának a dolgok, akkor sem tennék semmit, pedig én olyan nő vagyok, aki mindig büszke volt női mivoltára, és sosem engedtem, hogy megalázzanak. De neki mindent megengedek :(, olyan dolgokat, amiket soha senkinek sem engedtem volna meg! Pedig tényleg erős a személyiségem. De ő más. Nem tudom elhinni, hogy történhetett meg velem ez. Én még csak szeretni sem szerettem őelőtte sosem senkit. Soha nem is akartam igazából senkit sem szeretni. De igyekszem boldog lenni, mert a saját boldogságom kulcsa az én kezemben van.
Nagyon köszönöm a válaszod!! Sokat segítettél!! Nagyon hálás vagyok.
További kérdések:
Minden jog fenntartva © 2025, www.gyakorikerdesek.hu
GYIK | Szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Cookie beállítások | WebMinute Kft. | Facebook | Kapcsolat: info(kukac)gyakorikerdesek.hu
Ha kifogással szeretne élni valamely tartalommal kapcsolatban, kérjük jelezze e-mailes elérhetőségünkön!