Hogyan jöhetnék ki ebből a helyzetből?

ez teljesen normális amiket szeretnél, mindenki bulizni akar, szórakozni élni az életét, és lehetőleg normálisan elvégezni az egyetemet, hogyha a párod olyan önző hogy ezt nem képes megérteni akkor benne van a hiba, szerintem ülj le vele beszélgetni erről, hogy te komolyan vele szeretnél lenni, de ez igy nemjó neked és hogy vegye már észre, hogyha tényleg szeret szerintem megérti és engedi hogy szabadabb legyél, hogyha ő meg nem is olyan alkat, akkor meg a barátnőiddel elmenni egy hétvégére valahova vagy ilyenek, szerintem ezeket gondoljátok át, de ha meg azt mondja hogy nem, akkor tényleg jobban teszed hogy szakítasz vele, mert később bánni fogod hogy elvesztegetted a fiatalkori éveid :S szerintem igy lenne jó csak egy vélemény. szia

amúgy 16/F

Hú de nehéz!

Csak ötleteim vannak, mert nem ismerem a konkrét helyzetet.

Meg pár kérdésem. A párod ugye sosem járt egyetemre? Vagy igen és azért akar onnan távol tartani? Ha az előbbi, azaz nem járt, akkor kisebbségi érzése van azokkal a férfiakkal szemben akikkel ott találkozhatsz és talán veled szemben is. Ebben az esetben a lelke mélyén annak is örülne, ha otthagynád az egészet és összebútoroznátok miután elhelyezkednél valami férfimentes munkahelyen szigorúan ott ahol laktok. Ha járt, akkor pedig a saját ott szerzett élményei miatt tart attól, hogy ha Te ott élsz. Amúgy az elsőre tippelek.

Plusz azt írod, hogy elképesztően féltékeny. Azt ugye tudod, hogy a féltékenység az nem a másikban való nem bízás, hanem önbizalomhiány, hogy "én keveset érek és bárkire lecserélnek, ha nem vigyázok"?

Talán el kéne gondolkodnod, hogy örökre úgy akarsz-e élni és gondolkodni ahogy valaki más akarja a kis önbizalomhiánya miatt, vagy önálló felnőtt ember akarsz-e lenni.

Esetleg megpróbálhatod ráébreszteni, hogy mennyire megaláz téged, bár sajnos az ilyen ember általában olyan szemellenzős, mint egy versenyló.

Megkérdezhetnéd, hogy miért nem szeret. Amire a válasz az lesz, hogy ő igenis szeret. Akkor megkérdezhetnéd, hogy hogyan szerethet valakit, akiben nem bízik? (Mint tudjuk, valójában magában nem bízik, de ezt sose vallaná be...) Amire persze az lesz a válasz, hogy ő bízik. :) Akkor pedig megkérdezhetnéd, hogy szerinte a szeretet és bizalom abból áll, hogy korlátozza az önállóságodat? Na erre nem tudom mit válaszolna.

De utána szembesíthetnéd vele, hogy ha szeret és bízik benned, és azt is elhiszi, hogy Te szereted, akkor miért várja el tőled, hogy erőszakot tegyél magadon és kevésbé érezd jól magad, - kevésbé legyél boldog - mint lehetnél?

Amúgy az ismeretségi körömben 10-ből 9 ember nem az első komoly párkapcsolatával éli le az életét. Ez van.

De akiknél ez is történt, azoknál is a tolerancia és a másik életének, vágyainak elfogadása volt az alap, nem a másik visszafojtása egy csökkentett fordulatszámra...

Ha valóban szeret, akkor amúgy egy kis harc után elfogadná, ha visszamennél az egyetemre. Hiszen Te ugyanaz az ember maradnál, akit elvileg szeret. Ha pedig emiatt elhagyna, akkor nem is szeret. Amivel jobb minél hamarabb szembesülni.

Amúgy ezt elmondhatnád neki. Azaz annyit, hogy azt szeretnéd, ha ő lenne egyszer a férjed, plusz azt, hogy a jövőd miatt - és a jelenetek miatt is! - most viszont visszamégy az egyetemre és ha szeret ezt fogadja el.

Neked nincs önbizalomhiányod? Egy kicsi biztos van, különben el tudnád hinni, hogy valaki úgy is szerethet, ha úgy élsz, ahogy Neked jó és nem úgy, ahogy a másik elvárja.

Egy filmben hallottam egyszer egy jó mondást a jó párkapcsolatról, ahol nem a másik az élet középpontja, hanem csak az egyik legfontosabb része:

"Van saját életem, csak helyet csináltam neked benne."

Legyen saját életed és csinálj neki helyet benne! Ha szeret, akkor kérni fogja azt a helyet! Persze ehhez egy felnőtt életű és gondolkodású partner kell, akinek szintén van saját élete a párkapcsolaton túl is.

Sokat nem tudok hozzátenni az előttem szólóhoz, mert ő mindent tökéletesen összefoglalt.

Annyit mondanék a tapasztalataim alapján, hogy ha most nem léped meg ezt a döntést, és végül tényleg ő lesz a férjed, akkor ez sokáig fog Téged belülről mardosni. Gyakran eszedbe fog jutni ez a "vágyaim feladása" téma és egy embert tudsz majd ezért hibáztatni, a jelenlegi párodat. Egy ilyen komoly dolog fel tudja őrölni a szerelmet is csak idő kell hozzá.

Sok olyan ember van (főleg férfiaknál jön elő), aki azt mondja az első kapcsolatból lett szerelem, házasság és gyerek után, hogy én még nem is éltem úgy igazán. Majd a gondolatokat lassan tettek is követik és kikacsingat a kapcsolatból, vagy rendszeresen jár bulizni a haverokkal, szinte több időt tölt velük, mint a családjával azért, hogy kompenzálja ezt az érzést. Nálad ezt úgy tudom elképzelni, hogy Te pedig a barátnőkkel való rendszeres programokba, esetleg a gyerkeid nevelésébe menekülnél ezen "hiányérzet" miatt.

Tudom, hogy sokat beszéltél a pároddal erről és leggyakrabban veszekedéssel végződnek ezek a beszélgetések. Te ezt el akarod kerülni, hiszen az ember nem szívesen veszekedik a szerelmével. Ne tedd! Dönts és tarts ki a döntésed mellett. Azt hiszem már döntöttél is, csak szeretnél ebben megerősítést kapni. A párod, ahogy a fentiek is írták, el fogja fogadni a döntésedet, ha igazán szeret. Ha pedig csak le akar láncolni, mert úgy gondolja, hogy ilyen az ideális asszony, akkor Neked az a jobb, ha elfelejted őt. Nem egyszerű ilyen komoly döntést meghozni, de büszke leszel magadra, ha egyszer meghozod, és bánni fogod életed nagy részében, ha hagytad, hogy más döntsön helyetted. 29/F.

nagyon szépen köszönöm a válaszokat, elgondolkodtatóak és azt hiszem segítenek is, kicsit más megvilágításba helyezik a dolgokat... a párom mellesleg nem járt egyetemre, sőt elítéli azt(valószínüleg azért, mert ő olyan családban nevelkedett, ahol ezt elérhetetlennek tartották és meg sem próbálták úgy nevelni a gyerekeket, hogy egyszer egyetemre menjenek)...pedig nagyon okos lenne, ha akarna tanulni és ha kicsit nyitottabbá válna a világra, sokmindent elérhetne, akár a diplomát is... de ő zsigerből valami mumusnak gondolja az egyetemet és az összes diplomást, mert kisebbségi érzést kelt benne... voltak haverjai, néha el is ment velük sörözni, de ő saját magát zárta be úgy, mint engem... hiába küldeném szórakozni vagy ilyesmi, ő nem akar, neki nem kell semmi, csak annyi, h otthon üljünk a tv előtt, vagy csak olyan szórakozásban hajlandó részt venni, ahová csak ketten megyünk és nem barátkozunk senkivel... pedig régebben ő is társasági ember volt...nem értem, miért nem igényli ő is a normális baráti társaságot (volt neki két nagyon idióta haverja, de megegyeztünk abban, h mindkettőnknek a terhére vannak és többet ártanak, mint használnak, viszont kereshetne értelmes barátokat)... olyan érzésem van, mintha félne valamitől, mintha úgy érezné, h neki nem jár ki az, mint másnak, vagy mintha kudarctól tartana minden téren (pl külföldre sem hajlandó velem kijönni, pedig már többször is felhoztam,hogy könnyebb lenne kezdőtőkével nekiindulni az életnek)

és rengeteg probléma adódik a társadalmi különbségek miatt is... az én családomban érték az, ha valaki tanult ember, majdnem mindenkinek diplomája van, stb., náluk pedig épp az ellentettje,és szegényebbek is(mi se vagyunk gazdagok) és ő azt hiszi, hogy én lenézem őt a családommal együtt, pedig ez nem igaz...