Mit gondoltok arról, hogy valaki lelki társra találjon kívülállóként?

Eléggé elvont fiú vagyok, nem értem az embereket. Nehezen beszélgetek ,,csak úgy" a semmiről, ha nincs téma. Mindenkivel kedves vagyok, őszinte és barátságos.Ez inkább hátránynak tartom, de elég érzelgős vagyok, és nehezen kezelem ezt. Külsőm viszont pont az ellenkezőjét tükrözi, elég nagy alkat vagyok, és a hangom is mély, nem nézek ki túl vidámnak. Nem úgy öltözöm, ahogyan ma az tetszene a többieknek. Mindig nyugodt vagyok, nyitott minden új dologra, segítek másoknak. A társaimban pont az ellenkezőjét látom, és engem néznek le ezért, ami elég rosszul esik. Olyan más vagyok, mint mindenki, kirekesztett mindenhonnan, pedig vágyom a társaságra nagyon. Egy lánnyal sem volt még szorosabb kapcsolatom, rengeteg hiányosságom van, ami engem nagyon zavar. Nem feltétlen lányokkal. Mivel ez régóta így van, nem jártam el sehova, eléggé zárkózott voltam, és ami valakinek általános, az számomra rémisztő. És szégyellem elmondani, és nemrég akadt egy alkalom, hogy valaki elhívott táncolni, sosem táncoltam, nem tudok, nemet kellett mondanom, és ezeket nem akartam elmondani Neki, sok lenne. Szerintetek változtatnom kell, rossz, hogy ilyen vagyok? Vagy csak várnom kell? Mert a velem egykorúak társaságát egyáltalán nem tudom élvezni. Bizalmi problémáim is vannak, sokan bántottak már. Szerintetek? Mit gondoltok a személyiségemről az alapján, amiket leírtam? 17/f