Van itt olyan nő, akiért már küzdött valaha férfi?

# 33: Jó, hát az ilyeneket már eleve kiszűröm. Volt már, hogy találkoztam ilyen pasival, de már a randi előtt tudtam, hogy nem akarok tőle semmit, csak nagyon erőltette a találkozót én meg éppen unatkoztam. :) A randin adta az úriembert, de az én fejemben szólt a vészcsengő, nem lett semmi, lezártam. Később azért még keresett többször, és valóban kiderült, hogy ingyenprostit keresett. Azért az ilyesmit képes vagyok kiszűrni, ANNYIRA nem vagyok naiv. :) Szerintem elég büntetés volt neki (meg volt még egy másik ilyen), hogy kb. 15x próbálkozott be és utasítottam vissza...

Azt meg, hogy toleráns, meg odaadó vagyok, nem tudom eltitkolni... mert az IS én vagyok. Ez persze nem azt jelenti, hogy ismerkedéskor már azonnal az adott pasival odaadó lennék. :) Ez nem így van. Tartom a három lépés távolságot, alapvetően van bennem egyfajta bizalmatlanság, szeretném azt érezni, hogy ENGEM akar, és nem bárkit. Az is a bajom, hogy ha egy pasi nagyon törtet értem, akkor nem hiszem el, hogy az nekem szólna... hiszen, ha még nem is ismer, akkor honnan tudná, hogy én kellek? Tehát a kezdeti nyomulásokat hárítom. Azt szeretném, ha ismerkednénk, beszélgetnénk (akár neten, akár élőben), és amikor már kellőképpen ismerjük egymást, tudjuk, hogy a másik megfelel az elképzeléseinknek, akkor vágnánk bele bármibe is. Ez idáig még működik is... nálam innentől kezdődnek a gondok. Itt jön képbe az, hogy ELVBEN ilyenolyan tökéletes vagyok, meg főnyeremény, meg szupernő... (állítólag), de amikor már dolgozni is kellene a kapcsolatért, akkor az nem megy...

Egyébként most azon agyalok, hogy lehet, hogy túlságosan is türelmes voltam... mert most pont az a problémám, hogy egy nagyon fokozatosan, apránként felépülő kapcsolatban is ugyanezt kaptam meg. Egy évbe telt, mire kialakult a bizalom, a kötődés, egymás megismerése. Úgy éreztem, hogy képesek vagyunk kölcsönösen csiszolódni egymáshoz. Tényleg ezt éreztem, de biztos naiv vagyok. Mert mindent meg tudtunk beszélni őszintén, játszmázások nélkül. Elfogadtam olyannak, amilyen, és így kezdtem el kötődni, hosszú idő után.

És most ott tartok, hogy fel akarom adni, mert azt mondja, hogy "ilyen vagyok, fogadj el". Hiába kérem, hogy legyen tekintettel az én igényeimre, nem akarja meghallani.

Ok, lépjek ki... megtenném szívesen, csak az a baj, hogy jelenleg úgy érzem, hogy akkor eláshatom magam. Mert ritka, nagyon ritka, hogy valakivel ennyire közös hullámhosszon vagyunk - nem véletlenül kezdtem el kötődni - és tudom, hogy nagyon, de tényleg nagyon nehezen találnék olyasvalakit, akivel ennyire összepasszolunk. Türelmesen, apránként "dolgoztam" ezért a kapcsolatért. De ugyanaz lett a vége, ami mindig...

És akkor így most hogy merjek bármi újba belekezdeni? Mindenkire, akit megismerek, szánjak egy évet? Vagy tizenkettőt, mint az előző kapcsolatomban? És a végén nyeljem le újra, hogy "ilyen vagyok, fogadj el"? Szeretném megtalálni a megoldást, hogy hol hibázom, de nem megy... :(