A mai világban? Velem mégis megtörtént.

Több mint 8 hónapja vagyunk együtt a párommal, szeretjük egymást, és minden rendben volt kettőnk között, mégis nagyon nehéz volt fenntartani ezt a kapcsolatot, mert a szüleim rettenetesen ellenezték kezdettől fogva. El sem tudjátok képzelni, mennyire stresszesek voltak a mindennapjaink, hogy hétvégén tudunk-e találkozni 3-4 órára, mert csak ennyi volt engedélyezve, telefonálni is csak úgy engedtek vele, hogyha ők is ott voltak, de ritkán tudtam csak úgy megoldani, hogy normálisan tudjak vele beszélgetni, akkor is csak titokban, a telefonban csak egy "hangszóró" voltam, mindig megmondták, hogy mit mondhatok neki és mit nem, mert ha mást mondtam, akkor veszekedés és bántalmazás (szó szerint) lett a vége és nem engedték, hogy találkozzak vele azon a héten 3-4! órára. Plusz még mindenben kötözködtek, beleszóltak, önálló gondolatom ezek miatt nem lehetett, csak ha NÉHA találkozni tudtunk. Egyszer, juniusban szakítanom is kellett vele, mert nekik úgy tetszett, met kitaláltak valami hülyeséget róla amit ők el is hittek. Neken kellett megmondani, hogy akkor vége, amit ők akartak, mert ők nem akartak "belekeveredni". Ha nem mondtam volna ki, akkor bántalmaztak volna, de el sem tudjátok képzelni, hogy milyen nehéz megmondani annak az embernek, akit szívből szerettek, hogy vége, amit ti egyáltalán nem akartatok és nem volt más választásotok, mert féltettek. A párom mindenről tudott, de ő sem tudott semmit sem tenni. Mikor "szakítottam" vele, akkor rájöttek, hogy mégsem volt olyan jó ötlet, mert látták rajtam, mennyire dühös voltam rájuk és mennyire szenvedtem miattuk. Így nagy nehezen, kikötésekkel mégiscsak megengedték, hogy folytassuk. Ja és nem lehettünk sohasem kettesben, mert akkor még véletlenül történik valami. De átvertük őket, mert mindig azt mondtuk nekik, hogy valamelyik pizzériában vagyunk, vagy sétálunk, mindig kitaláltunk valami olyan helyet, ahol semmi sem történhet és szerencsénkre elhitték. Mondjuk tényleg voltunk ilyen helyeken is, de nem 3-4 órát ahogy beadtuk nekik, hanem elmentünk náluk és ott voltunk. Nem azért, hogy egymásnak essünk, hanem örültünk, hogy pár óráig együtt lehetünk, nyugodtan és ilyenkor beszéltünk azokról a dolgokról, ami nálunk történt, pl szüleim újabb hülyeségéről. Kitartottunk egymás mellett. Iszonyú nehéz volt ebben a helyzetben. Kb 1 hónapja szüleim megint kitaláltak egy még ngyobb hülyeséget, ami nevetséges, mikor meghalottam tőlük, ezt tettem, és megint szaktanom kellett volna vele, de mondtam nekik, hogy én mégegyszer nem mondom ki, mondjátok meg neki ti, ha annyira ezt akarjátok. Meg is mondták. A telefonjaimat elvették, előttök kellett az e-mailjeimet is megnézni, így nem sok esélyünk volt rá, hogy valahogy megbeszéljük mi lesz most. De szerencsére titokban tudtam neki telefonálni az uncsitesóm telefonjáról és rábeszélt, hogy tegyem meg. Már előtte is beszélgettünk róla csak én azért nem tettem meg mert vártam, hogy hátha jobb lesz, szüleim részéről. Felhívtam és ő 3 perc alatt rábeszélt, hogy szökjek meg vele. Elkérte a kollégája autóját, lejött a ház elé, megnyomta a dudát, és én melegítőben, papucsban beugrottam a kocsiba. Mire felfogtam, hogy mi történik, addigra már a nagymamájánál voltam. ( szökés 1) Onnantól őt egész nap hívogatták, és fenyegették - többek közt azzal, hogy feljelentik emberrablásért - de ő nem foglalkozott velük, mert tudta, hogy semmit nem tudnak csinálni. Este anyuék felhívták őt telefonon, és kérték, hogy beszélhessenek velem. Ember még annyi szidást és mocskot nem kapott még, mint én akkor. A háborúzás és a fenyegetőzés sajnos azóta is tart. Mindent megtettem annak érdekében, hogy kibéküljünk, de nem hajlandóak, csak állandóan fenyegetőznek, hogy menjek haza, vagy tönkre tesznek minket. A minap eljöttek értem a munkahelyemre. A főnököm telefonjáról sikerült felhívnom a barátomat, aki 2 perc múlva már ott is volt. Apuval kis híján össze is verekedtek, mindkettejükön látszott, hogy szívből gyűlöli a másikat. Több mint egy órán át tartott a vita. Közben engem megint elhordtak mindennek, és közben állították, hogy nem vagyok felnőtt,( 20 vagyok)mert még nincs olyan önálló keresetem, amiből el tudnám magam tartani. Aztán a vége felé én elkezdtem takarítani, mert egy büfében dolgozok, és már zárni kellett. Közben anyuék a főnökkel beszélgettek. A párom meg közben jött ment, és minden alkalommal, amikor elment a raktárt - ahol anyuék beszélgettek - és a büférészt elválasztó ajtó mellett, mindíg észrevétlenül 5-10 cm-rel beljebb zárta az ajtót a sarkával. Én ebből semmit nem vettem észre, csak a gondolataimmal voltam elfoglalva. Azon gondolkodtam, hogy most mi lesz. Tudtam, hogy csak két lehetőségem van: vagy kihívjuk a rendőröket a saját szüleimre, vagy végignézem, ahogy a párom és apám egymás torkának ugrik. Mindketten 100 kg fölött vannak, szóval el lehet képzelni...Amikor már mindennel kész voltam, megfogtuk a cuccaimat, észrevétlenül kimentünk az első bejáraton, beültünk a kocsiba és padlógázzal elhajtottunk. ( szökés 2). Az autóban ülve flehívta a főnökömet, hogy most már zárjanak be nyugodtan, mi elmentünk. A párom azóta is azt mondja, hogy szerette volna látni a szüleim arcát.... A páromat a munkahelyén ( ráadásul köztisztviselő) azóta is Rómeónak hívják......