Hogyan mondjam meg neki, hogy nem akarom hallani?

1-es

A Te felfogásod teljesen normális, így kéne gondolkodni. Én ezt aláírom. Mindenkinek van múltja, meg is lehet beszélni - de van egy egészséges határ, amibe szerintem az már nem fér bele, hogy kéthetente téma legyen, hogy mi van a Gizivel, mert akkor már átlendül a dolog egy olyan stádiumba, hogy talán azért beszél róla ennyit, mert még hiányzik.

2 éve az összeköltözésünk előtt sokat utazgattunk egyik kolléganőmmel - barátnőmmel, külföldön is, és imádtam úgy élni, de mégsem mondogatom gyakran, mert nem akarom, hogy azt gondolja, hogy hiányzik nekem az az élet, és sajnálom, hogy most már a párommal vagyok, mert nem így van. Bevallom, volt már olyan gondolatom beszélgetés közben, hogy megmondom neki: "akkor pakolj össze drágám, menj vissza NO-ba dolgozni, és ücsörögj esténként a k..kkal a bárban, ha az érdekesebb." De benyeltem, mert nem akarok hisztit. Nem mentegetem magam, tudom, hogy a felfogásommal van baj, de ezen nem hiszem, hogy tudnék változtatni. Én nem fogok neki sosem bólogatni arra, hogy: "szegény lányt kidobta az apja, barátja felvetette vele a kölcsönt, majd elhagyta, és kénytelen magát árulni."

"És ha valamelyiket meghúzta a párod, akkor mi van?"

Akkor nem akarom tudni, tartsa meg magának ... én sem sorolom fel kikkel kufircoltam előtte, mert ez mindenkinek a magánügye, múlt, elmúlt.. kit érdekel? A komoly kapcsolat az más, de arról sem kéne heti szinten beszélgetni. Ez az én véleményem, és lehet mások másképp látják, az az ő dolguk.