Azért ő a barátom, mert olyan, mint az apukám/bátyám - gyakran hallom ezt az okot párválasztásra. Normális?

Pedig sok igazság van benne.

Az ember általában keresi a megszokott, ismerős mintákat. Valóban olyan emberek körében érzi jól magát, amelyek olyanok (úgy viselkednek) amit az ember régebben megszokott.

Az ismerős helyzeteket általában olyan emberek között élheti át valaki, akik belső tulajdonságaikban, reakcióikban, temperamentumban, stb. hasonlítanak a korábbi mintákra - azaz például a szülőkre. Nem véletlen tehát, hogy igen sok ember ennek megfelelően olyan társat választ magának, akivel a már ismert, biztonságos környezetet érzi, hiszen így van meg a megfelelő biztonságérzete, így tudja, hogy mire számíthat, és így érzi jól magát.

Sokszor ez a választás nem is tudatos, hiszen az ember nem úgy választ, hogy logikai alapon eldönti, hogy kit is kell választania. Ez a választás belül, az érzelmek szintjén dől el, és az ember csak később szembesül vele, hogy bizony a választott társ sok tulajdonsága pont olyan, mint a saját apjáé vagy anyjáé volt.

Ez egy teljesen normális jelenség.

Pedro

Pedro jól mondja, ez elég gyakori, viszont ritkán ilyen tudatos, hogy valaki meg is tudja indokolni, hogy azért, mert rá emlékeztet.

Hogy egy rossz példát mondjak: az alkoholista apa mellett felnőtt lányok férjei, gyakran válnak alkoholistává. Nyilván nem tudatos ez sem, de olyan férjet választ magának, akiben megvan erre a hajlam. A bántalmazással hasonlóképp.