Vannak itt olyanok, akik későn érő típusok, sokáig szüzek voltak (20, de inkább 25-ön felül), később mégis megtalálták a párjukat, és boldog kapcsolatban/házasságban élnek? Pozitív történeteket várok!

Szüleim szüzen házasodtak, ha jól tudom, anyukámnak még kapcsolata sem volt apukám előtt.

28 éve házasok.

Lassan a húsz felé, én is hasonlóképpen vagyok.

De ez nem későn érés szerintem, sokkal inkább szerencsétlenség, már ha mondhatom ezt.

Előző, sokaknak nagyon is lelki későnérőség. Lehet hogy nem pont közvetlen ok, de a sorozatos balszerencse oka egyértelműen a későnérős tipusba tartozás.

Ha eleve már gyerekkorodban kihúzóbb voltál ez miatt, akkor sok negatív élmény ért, ez miatt meg zárkózóttabb lettél/tem/ idővel, hiába vagyok már teljesen más eber kivül - belül, akkor is a rossz emlékek beárnyékolnak ,és nem bír az ilyen ember szabadulni ettől. Önértékelési zavarok, főleg belső tulajdonságokat illetően, hogy "én erre nem vagyok képes, nem elég ,nem elég jó" és hasonló, ez mint a későnérő jellem ismérvei a későbbiekben, a kihatásai annak.

Szopás ilyennek lenni, mert az embernek élpést kell tudni tartani a társadalommal, a közösségekkel, hogy normálisan szocializálódjon, ráhangolódjon a társas együttélésre, legyenek baráti körei, legyen érintkezés a másik nemmel /nőkkel/ de így mindig le vagy maradva, mindig ki vagy esve a "pixisből" azidőtályt amikor nem kéne, és szarul "hangolódsz" rá a társas kommunikációra, baromi nehezen építesz ki kapcsoaltokat másokkal, főleg a nőkkel. Én ezt tapasztalatból tudom, egy lelki selejt lettem.

A későnérős típusú lélek az gyengeség. Egyszerüen az evolució ilyen,hogy a gyenge szarokat akár testileg, akár lélkben gyengéket ,vagy mindkettőt, de az evolució kiszelektálja, kihullnak a fenébe, életképtlenek /boldogtalanok/ TAigetosz szindroma tudod te......

Én 27 évesen vagyok olyan akinek még nem volt páros szexben részem. Foglalmam sincs mikor lesz, párkapcsolatra lélekben tökéletesen alkalmatlannak tartom magamat, prostihoz is képtelen vagyok elmenni, habár a motiváltságom az bőven megvolna a fizetős viszonyra, de még attól is rettegek,hogy nem leszek képes jól teljesíteni, egyrészt se magamban,sem a lányban nem szeretnék csalódni.

A kérdésre is válaszolva konkrétan nekem a szomszádságomban volt ilyen srác/már fickó aki állítólag 26 évig köze nem volta nőkhöz, és most nagyon rátalált a boldogság, tehát én is tudok ilyenről, van remény persze, aki pszichésen biírja is ,annak főleg.

Azt nem tudom, vajon hány ilyen ember létezhet a világon?

Való igaz, hogy a megfelelő szocializálódás mindenképpen fontos ahhoz, hogy az ember jól érezze magát. Valóban úgy érzem, hogy kimaradtam azokból a dolgokból, amiket tizenévesként meg kellett volna élnem, és itt nem az összevissza szexelésről beszélek, hanem pl. az ellenkező nemmel való alapvető kommunikáció, kapcsolatteremtés...

És való igaz, hogy nagyon nehéz kitörni. Egyszerűen nem lehet, mert egy baráti kör, ami jól megvan nélkülem, nem fog csak úgy befogadni, pláne úgy, hogy talán a kisugárzásomon is látszik a "selejtesség", tehát hogy nem vagyok megfelelően alkalmas a szocializálódásra.

Persze az ilyen embereket le lehet szólni, mondván, hogy nyomik meg vessenek magukra, de szerintem nekik is adhatna az élet egy esélyt, csak hogy megélhessenek olyan dolgokat, mint pl. a viszonzott szerelem.

No, akkor talán én is leírom ha már így erre tévedtem :)

22 éves vagyok, fiú és szűz. De ha valakinek elmondanám a haverok közül, szerintem kiröhögnének :D

Most már én is úgy vagyok vele, ha már eddig tartogattam akkor már nem fogom elrontani a dolgot... Nekem is volt néhány kapcsolatom, történt ez-az együtt aludtunk meg csók meg ilyesmi, de nem bántam meg igazából, hogy nem történt semmi.

Valahogy úgy vagyok vele (legalábbis most) hogy annak szeretném ajándékozni akit a világon a legeslegjobban szeretek és akivel majd teljesen egy hullámhosszon leszünk. Most igazából nem abban a "pár keresős" élet fázisomban vagyok, de bármikor beüthet :)

Igazából nem akarom egy testi kényszer miatt feláldozni, nekem mindenképpen szükségem van mellette érzésekre is. Ha nem így lenne már megoldottam volna.

"Selejtesség" vagy nem "selejtesség", "későn érés" vagy nem "későn érés": erről szerintem hosszan lehetne vitatkozni. Huszonévesen általában az marad szűz, akinek egyébként a kapcsolatteremtés, ismerkedés sem megy. (Kivételt jelentenek azok, akiknek már volt kapcsolatuk, de elvi okokból stb. nem adták oda magukat senkinek.) Ez az egész szerintem ott kezdődik, hogy gyerekkorban kisiklik a delikvens élete, ahonnan már nagyon nehéz visszahozni a "jó" útra. Nincsenek alapvető mintáik a kommunikációra, a barátkozásra, az ismerkedésre, felnőttként meg már nagyon nehéz, hiszen huszonéves korra kialakulnak a baráti társaságok, ahová +1 ember már nem mindig fér be. Így szép lassan kialakul egy ördögi kör. A legszomorúbb az egészben az, hogy sokszor betegség is állhat a háttérben (pl. depresszió), az illető nem lesz túl szimpatikus a kortársai szemében, így kimarad a közösségi tevékenységekből is, vagy ha el is fogadják, akkor is sokszor perifériára kerül, és "megtűrt" egyén lesz, vagy közömbösen fognak hozzáállni, és ha nincs ott, akkor se fog hiányozni senkinek, de lehet, hogy egyébként se fog vágyódni az ilyesmire, önként kirekeszti magát a közösségből. A párkapcsolatokban is valószínűleg egymásra fogják halmozni a kudarcokat, ami megint csak öngerjesztő folyamat, és szintén ördögi kör alakul ki az önbizalom és az ismerkedés között. Bocs, ha eltértem a témától, de ez eszembe jutott, és amit fentebb leírtam, többé-kevésbé rám is igaz.

A kérdésre válaszolva: a szüleim szerintem szüzek voltak, amikor összejöttek, apámnak valószínűleg még csak kapcsolata sem volt anyám előtt, de nem hinném, hogy akár csak ismerkedett is volna. Hogy mennyire boldog a házasságuk, nem tudom, én nem tapasztaltam, hogy nagyon boldogok lennének (pl. sose láttam őket kézenfogva sétálni vagy csókolózni). Mondjuk eleve nem is voltak fiatalok, mindketten 30 fölött voltak, amikor összeházasodtak, ez a 80-as évek eleje-közepe táján szerintem viszonylag magas életkornak számított. Viszont van olyan lány ismerősöm, aki vagy 30 éves koráig szűz volt, kapcsolatairól nem nagyon tudok, de most boldog kapcsolatban él a barátjával. Szóval van ilyen is, de szerintem ehhez "szerencse" is kell (vagy nem tudom, minek nevezzük).

Utolsó leírt mindent.

Ha az ember gyerekkorában kimarad az adott életkorban megfelelő társaságokból - akár szándékosan, akár nem -, akkor később egyszerűen nem tud visszarázódni ebbe.

Nem lesz szimpatikus a többi embernek sem, különcnek hat, a végén egész egyszerűen magára marad.

Ismerek több ilyen embert, nem is kell annyira messze mennem.

Ami viszont általános tapasztalatom, az az, hogy ezt az állapotot senki sem szereti, még akkor sem, ha azt mondja, hogy "jó nekem így".

De mégis, hogy a fenébe tudna bárki is kitörni ebből?