Egyes emberek miért nem tudják elfogadni, ha (már) nem kellenek valakinek?

Ha valaki szakít velük, vagy eleve nem is akar kapcsolatot kezdeni. És akkor féltékenykednek, állandóan keresik az illetőt, zaklatják, sírnak, megalázzák magukat. Olyanokat bizonygatnak, hogy a másik is szereti őket, csak gyáva/szemét/képmutató stb, hogy nem akar velük lenni, vagy hogy csak ők tudják mi a jó a másiknak és tuti a másik is szenved nélkülük csak nem mutatja. Meg a másik kedvencem (amit a szomorú fél szerettei is erősítenek benne) hogy "nem érdemel meg". De könyörgöm mióta bűn szakítani a másikkal vagy nem akarni? Ezzel még nem tesz rosszat senki, hogy "ne érdemelje meg". Közben meg a másik boldogan éli a saját életét...

Komolyan nem értem az ilyen embereket, pedig én is voltam szerelmes és szakítottak is velem. Mi vesz rá erre embereket? Tudom, valamikor ez már betegség, nem lehet csak ez az oka? Fiúkra és lányokra is értem.