A szülők hogyan élik meg, hogy a 18 éves fiuknak sosem volt még barátnője? (bővebben lent)

Nos, az a 18 fiú én vagyok, sosem tudtam közeledni a lányokhoz, vagy ha próbálkoztam is rögtön elutasítottak, és mostanra eljutottam arra szintre, hogy már egyáltalán nem zavar, hogy nincsen barátnőm, és nem érzem már cikinek, félek, hogy ez valami belső belenyugvás ebbe a helyzetbe, amit viszont én nem szeretnék, mert később akarok barátnőt, csak nem látom a módját, hogy még hogyan fogom megszerezni.DE: a kérdés lényegesebbik része, az, hogy félek, hogy a szüleim aggódnak emiatt, és még búzának gondolnak, amit viszont nagyon nem szeretnék, hogy ők emiatt stresszeljék magukat (főleg fater), mert tudom, hogy ők ilyen aggódós típusok mindketten. Amúgy anya és apa külön élnek, én csak hetente egyszer megyek el faterhoz, de egyre sűrűbben kérdezget a lányokról, én meg hirtelen azt se tudom mit mondjak, mert ha elkezdem mondani, hogy ez nekem nem nagyon megyeget úgy néz rám mint valami űrlényre, és azt mondja, hogy a csajozás a világ legegyszerűbb dolga, szóval már nem is szoktam neki mondani semmit, ha ezt kérdezi, inkább elterelem a témát, mert nem szeretném idegesíteni ezzel. Szerintetek, hogy élik meg a szülők ezt helyzetet, még ha nem is mondják ki?