A kapcsolat elleni gyilkosság volt az "összeköltözés"?

20 éves vagyok, 3 éve van barátom. Elsőéves főiskolások vagyunk új városban, közös koliszobában. Azóta úgy érzem, mintha kezdene ellaposodni a kapcsolatunk. Órára járunk, hazaérünk, főzünk, tanulunk, pihenünk, este pedig jönnek a haverok, kábé hetente vagy kéthetente megyünk el együtt sétálni, vagy kiülni a folyópartra, parkba.

Ezzel szemben gimiben 2-3-4 naponta találkoztunk napi 1-2 órákra hétköznap suli után (nagyon ritkán volt h minden nap összefutottunk), de akkor általában kiültünk a parkba beszélgetni vagy sétáltunk és nassoltunk, jó időben pléddel vonultunk ki a közeli tisztásra. Hétvégéket pedig hol nálam hol náluk töltöttük (nem egy városban lakunk), kiültünk akár szakadó hóba is a "helyünkre" és italoztunk meg nagyon sokat beszélgettünk, aztán este meg mentünk a haverokkal szórakozni.

Nagyon hiányzik ez az időszak, na meg persze az otthonom, meg a gimi is, nem igazán találom a helyem ott ahol most vagyok, hétvégére már sírhatnékom van, alig várom hogy hazajöhessek. Ha hétvégén ismét együtt töltünk egy napot náluk vagy nálunk, ismét minden rendben. Talán az a baj, hogy minden nap együtt vagyunk, és persze mindenki teszi a dolgát, én sem szeretném ha egész álló nap vele kellene foglalkoznom, mert tanulok, pihenek, ő is tanul, gépen játszik stb., önálló szükségleteink is vannak, de lassan kezdem úgy érezni hogy csak egymás mellett és nem együtt élünk.

Egyébként ezt csak én érzem így, ő azt mondja nem volt még ennél boldogabb, hogy mminden nap velem lehet, és csak miattam jött főiskolára. Talán velem van a baj? Mindig is nagy volt a szabadságvágyam, talán az a baj, hogy nincs idő arra hogy elkezdjen hiányozni, hisz minden nap ott van velem, általában hétvégéken is együtt töltünk egy napot, de az viszont tényleg kell, hogy legyen egy nap mikor úgy töltjük együtt az időt, ahogy régen.

Mi lehet erre a megoldás?? Nagyon szeretem a barátomat, soha nem csaltam meg, és nem is akarom, nem nézelődök más fiúk után, nem is tetszenek mások. Nem akarok véget vetni a kapcsolatnak, de így szinte már teher az együttlét.

És magamon is érzem a nyomást, hogy napról napra egyre ingerültebb, agresszívebb vagyok, nem érzem jól magam abban a szobában ahol minden nap vagyok, de a koliból nem költözhetek haza, ez az élet rendje, önállósodnom kell. Azt én is tudom magamtól is, hogy több időt kell szánnunk arra hogy kettesben töltsünk időt, amint említettem hetente két-hetente ki is megyünk sétálni a partra vagy a parkba, de ez akkor is idegen érzés, nem olyan mint azon a helyen ahol 20 évig éltem. Minden nap sírhatnékom van, de nem akarom ezzel stresszelni a barátomat, persze tud erről, mert mindent megbeszélünk, de ha minden nap nyávognék neki, még a végén azt hinné, vele van a bajom, pedig vele minden rendben, és szeretem is, csak a város meg az összeköltözés iránt vannak kétségeim. Mit tudtok tanácsolni??