A rendes fiúk senkinek sem kellenek?

Elmondom mit érzek. Nem értettem nagyon sokáig miért kell egymást becsapni miért kell hazudni, csalni, lopni. Miért nem lehet őszintén élni. Őszíniték lenni önmagunkhoz és másokhoz. Nem értettem miért kell sírni miért, kell szenvedni ha meghall valaki. Nem értem miért jobb hatalmi harcokat vívni mint szeretetben élni. Mikor saját magamon kezdtem tapasztalni, hogy hasonlóképp kezdek viselkedni, elgondolkoztam. Rájöttem arra, hogy ha békében és egyetértésben vagyuk önmagunkkal akkor a világ is békésebb körülöttünk. Sokszor fáj látnom más embereket akik nem találják a kiutat.

Néha sétálok és nézem a tömeget és olyan furcsa érzés ez mintha máshogy látnám a világot. Ugyanazt látom mint minden nap de valahogy tisztább a kép élénkebbek a színek ragyogóbb még ha esik az eső is. Szép. Ahhoz az érzéshez tudnám hasonlítani amikor az Utolsó Szamurájban meghal a végén a Szamuráj(nem jut eszembe a neve) egész életében arra a pilanatra várt. Hiszem azt, hogy ezt mi is megtapasztalhatjuk ha levetkőzzük magukról a kétkedés, önhittség, bizalmatlanság, illúzióját. Felfedezzük magunkban a szépet és a jót, megtanuljuk magunkat tisztelni, értékelni, és szeretni. Olyan jó lenne, ha nem kellene magyarázokdnom, hogy mit miért gondolok hanem mindenki megértené miről szól az élet. Még nem vagyok jártas az élet dolgaiban. Szeretném ha mindenki megtapasztalná milyen jó felismerni és feloldódni a korlátaink alól.