17 éves vagyok, több, mint fél éve van egy 24 éves barátom. 300km a közöttünk lévő távolság, de mivel ő már egyetemista, így általában minden 2. héten jön hozzám. Vajon kibírom? Van esélyünk a boldogságra?

17 éves vagyok, több, mint fél éve van egy 24 éves barátom. Imádom őt. Túlságosan is, ez a probléma. 300km a közöttünk lévő távolság, de mivel ő már egyetemista, így általában minden 2. héten jön hozzám szerdán és csak vasárnap megy el. Decemberben 3 hetet is együtt tudtunk tölteni, csodálatos volt. Aztán jan. 2.-án el kellett válnunk a vizsgái miatt és majd csak 30.-án jön hozzám. Teljesen kikészültem. Állandóan sírok, mindenhol őt látom, mindenhol az ő hangját hallom. Mindennap beszélünk telefonon és csak az ad erőt, amikor mondja, hogy értem csinálja az egészet. Egyszerűen nem találom a helyemet, olyan tökéletes az összehang közöttünk, hogy semmi jót nem látok abban, ha nincs velem. Az összes barátnőm azt mondja, hogy nekik ez már sok lenne, ők meg pont azt nem bírnák, hogy reggeltől-estig együtt legyenek a barátjukkal. Valószínűleg jövőre abba a városba tudok menni továbbtanulni, ahol ő lakik. És abban is reménykedünk, hogy júliustól többet tudunk együtt lenni, hiszen szeptembertől már csak vizsgái lesznek, órákra nem kell bejárnia. De az még messze van és én most itt vagyok egyedül. Annyira hiányzik!!!! Együtt szoktunk fürödni, enni, aludni…mindent együtt csinálunk…..és most bármit csinálok egyszerűen üvölt a csend és majd beleőrülök a hiányába. Tudja, hogy szomorú vagyok, de nem szoktam panaszkodni, mert ekkor mindig bűntudata van, hogy nem lehet velem….persze tudom, hogy nem ő tehet róla. Mit kéne csinálnom, hogy jobb legyen? Szívesen e-maileznék olyan emberekkel is, akik hasonló cipőben járnak, illetve jártak.