Itt lenne a vége, túl sokat tűrtem neki?

Az első barátommal több éve vagyunk már együtt. Ő közel a harminchoz, otthon lakik, nem dolgozik, csak a hobbijának él. Én huszas éveim elején vagyok, kínlódok a lakhatásommal, mióta összejöttünk lediplomáztam, dolgozom, Ő azóta semmit nem tett le az asztalra. Családomra nem számíthatok, ezért kb csak a barátom van nekem, de sem összeköltözni, sem dolgozni, sem tenni nem akar a közös életünkért. Én nem éreztem gáznak fiatalabb fejjel hogy a szüleire támaszkodik, hiszen nekem mindig volt a vágyam hogy legyen egy szerető családom, és csak csodáltam hogy milyen is amikor szeretnek egy gyereket a szülei. Mostmár kellemetlen, hogy mindent Ők fizetnek, velük programozunk, stb. Ha náluk vagyunk mindig veszek hozzájuk kaját, mert tök kellemetlen nekem ez, hozzám nem jön át mert nem tud gépezni, stb. Egyre inkább érzem, hogy eltávolodunk egymástól, Ő olyan maradt mint egy 13 éves, nekem pedig hamar kellett felnőnöm. Szeretem, de kezd kiábrándítani azzal hogy nem tervezi a közös jövőt, nem építi a saját kis életét, vagy nem számíthatok rá pl. lakhatás problémában sem.

Próbáltam vele beszélni, azt mondta Ő ennél többet nem tud tenni. Én szeretem, Ő van a legrégebb óta az életemben, együtt nőttünk fel.

Szerintetek esélyes hogy megváltozik, vagy engedjem el?