Miért nem akarnak már a pasik se házasodni, se családot?

Nyilván az én pasimról van szó. Hosszú évek óta együtt vagyunk, sokáig mindenre azt mondta, "majd egyszer". Aztán végül volt egy eljegyzés, de azóta meg sem szólal róla. Totál kényelmetlen neki ez az egész. Mikor kérdezem, hogy esküvővel mi van, akkor "majd" lesz egy dátum. A gyerekről kerek perec megmondja, hogy rossz érzése van tőle, de akar. Most ez elég érdekes...Főleg, hogy ha meglát egy gyereket, fintorog rá. Akkor is, ha csak sétál, vagy ácsorog. Arra fintorog, hogy van hangja. De nem ordít, nem visít, csak mondjuk áll áll és mond valamit.

Rólam, amit tudni kell, hogy én nagyon szeretném, ha ő lenne a férjem. Nekem jó a két tanús esküvő is (erre azt mondta, neki az nem jó, lagzit akar). Ha rendes lenne, nekem nem kell milliós ruha, igazából a ruha nem is hoz lázba, ő hoz lázba, hogy viselhetem a nevét, hogy onnantól hivatalosan egy család vagyunk. Nincs szükségem az anyagi biztonságra. Mi külön kasszán vagyunk, és ezt szeretném a házasság után is így, egyáltalán nem érdekel mások véleménye erről. Kevesebbet keresek, olyan furcsán érezném magam, ha a közös számlánk kártyáját húzom le egy körömlakkért. Ő egyébként ezt szereti, ezzel minden klappol. Ha ő költ valamire, sokszor eszembe jut, hogy azért én erre nem költöttem volna a helyében (pl. nemrég adott kölcsön több tízezret egy barátjának). Ezt soha nem teszem szóvá neki, mert úgy gondolom, az ő pénze. A fizetésem közepes, de sokat spórolok (többet, mint ő a többől). Mert lakást szeretnék. A kozmetikumaim gyakorlatilag filléresek, ruhákat és cipőket akkor vásárolok, mikor kell, vagy valami nagyon megtetszik. Olyankor olyat veszek, ami neki is bejön (ebben amúgy egyezik az ízlésünk). Edzeni járok, minimálisat sminkelek, a testalkatom átlagos, szóval nem vagyok 100 kiló. Mikor hétvégén együtt vagyunk, reggel akkor is azért csinálok egy hajat, meg feldobok egy szempillaspirált, hogy ne az elhanyagolt fejemet nézze. Nincs narancsbőröm, de ilyen-olyan praktikákkal próbálom megelőzni, el is mondtam neki, hogy azért, hogy 40 évesen is jól nézzek ki. Tehát NEM azt várom, hogy elvesz, aztán mehet az elhízás, meg a többi.

És most ott tartunk, hogy van gyűrűm, de azóta nem is beszélt róla, hogy mi jegyesek lennénk. Kérdeztem, igen. A hibám ez lesz, amiről én is tudok. Hogy nagyon mérges tudok lenni, mikor elkap az érzés, hogy itt nem történik semmi, meg hogy ő mindentől fél, ami felnőttes dolog.

De miért ne hozhatnám szóba? Nem oké, hogy "ne nyaggasd" címszó alatt akkor törődjek ebbe bele. Elhagyni azért nem hagyom el, mert én nagyon szeretem. Azt mondja ő is, de fél a komoly lépésektől.

A biológiai órám meg 29 évesen erősen ketyeg.

Biztos sokan vannak így, mi a probléma? Vagy mit kéne csinálnom?