Elrontottuk az életünket. Van így tovább?

Csaknem 10 éve vagyunk házasok feleségemmel. Van egy okos, édes, szép kislányunk, megvan mindenünk, nincsenek adósságaink, külföldi munkahelyemen magas fizetést kapok. Remekül hangzik, igaz?

Nos, mindennek ellenére nem vagyok boldog, aminek számos oka van. Feleségem korábban diplomásként jó állásban dolgozott, gyermekünk születése, azaz kb. 9 éve nem tud elhelyezkedni sehol sem, pár hétnél tovább nem bírja. Ezért egyedül tartom el családomat, és fizetem édesanyám ápolását, ami havonta önmagában kb. félmillió forint. Apósom főz ránk, a háztartás úgy, ahogy megvan. Szex már évek óta nincse közöttünk, mert feleségem folyton lelki mélyponton van, és őszintén szólva nem is foglalkozik annyit a külsejével.

Szerettem volna még egy gyereket,de kifutottunk az időből. Kislányom kikönyörgött egy kiskutyát, aki most életünk közepe lett. Feleségem teljesen ki van merülve mert hajnali fél ötkor kel a kutyával. Nekem a munka, az ingázás és a házi munkák (bevásárlás, kert, udvar) mellett most a kutyára is vigyáznom kell, ezért semmire sem marad időm. Eddig sem volt, de most már mindent csúsztatok, belefáradtam az egészbe.

Tele vagyok vágyakkal, tervekkel, álmokkal, amikkel végleg ke kell számolnom. Imádom az igényes, csinos női külsőt, a szép, új frizurákat, a romantikát, ehelyett hallgatom feleségem panaszkodását arról, mennyire fáradt és nincs ideje semmire, miközben én tartom el. A heti robot után már ott tartok, hogy hadd egyek napi háromszor, aludhassak legalább hat órát és hagyjanak békén. Ha kislányom és édesanyám nem lenne, akikért én vagyok felelős, már rég eldobtam volna magamtól az életet, mert ez így semmit nem érne.

Válás nálam szóba sem jöhet. A hűséget fontosabbnak tartom az életemnél is. Ezt vagy végigcsinálom, még ha fásultan is, vagy ugrás a halálba...