Nem ő az igazi? Miért érzem ezt?

Sziasztok!

Elég speciálisnak érzem a helyzetet, de biztos már más is volt ebben a cipőben. Ha teljesen külsősként kellene tanácsot adnom magamnak, akkor egyértelműen azt mondanám, hogy hagyjam az egészet, és valószínű, hogy a hozzászólok nagy része is ezt fogja mondani. Ettől függetlenül kíváncsi vagyok a véleményetekre és nem azért, mert a lelkem mélyén arra a válaszra várok, hogy igen, maradjak vele. Csak biztos más is volt már hasonló szituációban.

33 éves férfi vagyok. Évek óta egyedül vagyok, próbálkozok, ismerkedek, voltak is randijaim, de sajnos nem lett több a dologból. Évek alatt kialakult a saját kis életem. 1,5 hónapja megismertem online egy nőt. 2-3 napig rengeteget beszéltünk telefonon, egyértelmű volt, hogy nagyon hasonlóak vagyunk. Aztán 3 nap múlva jött az első randi. Csinos, nőies volt, vonzó, de nem fogott el az az érzés amikor megláttam, hogy whaoo, milyen gyönyörű. Mindezek ellenére nagyon jó randi volt, 5-6 órásra sikeredett, eszméletlen jót lehetett vele beszélgetni. Aztán volt egy második randi is, végül megbeszéltük, hogy nem lesz semmi az egészből, mert nincs meg az a valami (részéről és részemről se). Utána eltelt 2-3 nap és úgy voltam vele, hogy hát a fene egye meg, lehet sose fogok egy ilyen tulajdonságokkal, életszemlélettel rendelkező nőt találni, szeretnék vele találkozni újra és ha meglátom, ott eldöntöm, hogy szeretnék-e vele többet. Ez meg is történt, úgy voltam vele, nem szeretném elveszteni és léptem, határozottan a tudtára adtam, hogy ő kell nekem. Ő akkor még bizonytalan volt és nem mondott igent, majd eltelt 1 hét, én még próbálkoztam, aztán végül megtörtént az első csók és úgy voltunk vele, próbáljuk meg, találkozgassunk. 1 hétig tartott ez az intenzív dolog, kicsit talán túl gyors is volt a tempó, hogy minden nap randizunk, de jó volt. Érdekes mód, hiába szerettem vele lenni, az elején lévő kis bizonytalanság (amikor nemet mondtunk mindketten), még megmaradt bennem és nem tudtam teljesen elengedni, aztán az egyik nap besokalltam és kitört belőlem minden, majd szétmentünk. Nekem és neki is szar volt. Eltelt 1 hét, mondván majd jobb lesz, és azon kívül, hogy lenyugodtunk mindketten, nem lett jobb, úgy éreztem, hiányzik és életem legnagyobb hibáját követtem el akkor, amikor véget vetettem ennek a rövid kapcsolatnak. Az agyam azt mondatta velem, ne keressem fel, de végül nem tudtam parancsolni a szívemnek és elkezdtem újra teperni. 1,5 hét küzdés után adott még egy esélyt, mert akkor tényleg úgy mentem bele, hogy biztos vagyok a dolgomban. Azóta megint eltelt 4-5 nap és úgy döntöttünk, megpróbáljuk újra.

Viszont valami nem stimmel velem, úgy érzem. Ő a lelki társam, tényleg nem volt még ilyen, hogy ennyire jól megértjük egymást és vonzónak is találom, de úgy érzem, hogy nem ezt az érzést kellene éreznem, ami jelenleg bennem van. Nehéz megfogalmaznom. Tegnap is volt egy beszélgetésünk, mert ő érez bennem bizonytalanságot és ezt meg szerette volna velem beszélni. Teljesen igaza van és úgy érzem, az elején ennek nem így kellene működnie. Imádnom kéne, hogy van egy csoda barátnőm, munka után rohanni hozzá, nem pedig azon agyalni, hogy most kicsit egyedül lennék, kikapcsolódnék, elmennék edzeni, stb és majd utána mennék hozzá. Nekem persze fontos az én idő, de mindig is úgy gondoltam, hogy ezeknek a kompromisszumoknak magától kell jönnie, mert hogy vele szeretnék lenni. És ez se jó, hogy én belőle ezt a bizonytalan érzést váltom ki. Okulva a múltkori érzelmi kirohanásomból, inkább hagyom letisztulni az érzéseimet és nem egyből, ész nélkül kimondani mindent. Lehet azért van ez, mert még sose találkoztam ilyen tulajdonságokkal rendelkező nővel és lehetséges, hogy nem is fogok soha többet. Tegnap megkérdezte, hogy mitől lehet ez bennem, mitől félek és végül kimondtam: "Nem tudom, hogy idővel később, beléd tudok-e szeretni". És ez a vicc, hogy még ezeket is meg lehet vele beszélni, nekem annyira bejön ez a magas fokú érzelmi intelligencia a nőknél, amit lehet, soha nem fogok megtalálni másban (úgy, hogy én is tetszem neki és nem a világ másik végén van). És ha arra gondolok, hogy véget vetek megint mindennek és ő pár hónapra rá megtalálja mással a boldogságot, akkor meg az van a szemem előtt, hogy: "Milyen szerencsés az a férfi, én miért nem tudtam így szeretni ezt a nőt? Nekem kellene ott lennem mellette."

Lehet, hogy kicsit zavaros lett, de hátha volt már valaki ilyen helyzetben. Szeretnék egy esélyt adni, mert tudom, a szerelem nem biztos, hogy kialakul a legelején. De valami mégis kell ahhoz, hogy ne ilyen nehezen haladjon ez az egész, nem? Ennyire a kapcsolat elején nekünk még ismerkedni, szárnyalni kéne és nem azon gondolkoznom, hogy mikről kell lemondanom, csak hogy vele legyek. Egy ilyen negatív érzelmi töltet után néha arra gondolok, lehet jobb lett volna nem felkeresni újra és már mindkettőnknek jobb lenne. Csak akkor meg úgy voltam vele, hogy hatalmas hibát követtem el és hiányzik, kell nekem. Ő azért szeretne velemi minél több időt együtt tölteni, hogy megismerjük egymást. És ebben teljesen igaza van. De akkor miért érzem azt, hogy én mellette meg szeretném hagyni a saját kis dolgaimat is, amiket csináltam éveken át, amíg egyedül voltam? Nem kéri, hogy mondjak le róluk, de az ilyen gondolatoknak fel se kellene merülniük bennem, ha meglenne az a valami, ami miatt azt érzem, hogy teljesen ő kell nekem, nem? A tegnapi beszélgetésnek sem kellett volna megtörténnie, hisz nem 20 éves házasok vagyunk, egyszerűen csak sodródnunk kellene, de mivel gondolom ő is érzi valahol a bizonytalanságomat, ezért felhozta tegnap a témát. És a bizonytalanságot a tetteimmel érzi, mintha nem lenne a tett összhangban azzal, amit mondok. És rohadtul igaza van, be kell látnom.

Hiába van vonzalom, hiába értjük meg egymást úgy, mintha évek óta ismernénk a másikat, egyszerűen hiányzik az a valami, ami a részemről eloszlatná a bizonytalanságot?