Kinek adnátok igazat?

Én még ha baráttal vagyok, akkor is vele megyek, ha valamiért kéri, hogy kísérjem haza. Sőt, még ha egy vadidegen lép oda hozzám azzal, hogy segítsek neki gyógyszert keresni, mert felment a vérnyomása, még akkor sem fogok elfordulni tőle, hogy "én most a haverokkal bulikázok, haggyá békén".

Nem tartom magam szentnek, viszont nem tudom hogy mi a fszt lehet élvezni a bulizáson, miközben a párod lépni akar, mert rosszul van.

Baromi fura nekem ez a hozzáállás.

Nekem szerencsére sosem volt olyan párom, akinek még ennyire se lettem volna prioritás, de azt észre vettem, hogy egyre több ember marad individualista még a párkapcsolatában is. Azaz a társuk csak addig jó nekik, amíg nem éri őket semmi kellemetlenség, és nem kell érte áldozatot hozni.

Azt mondaná, hogy rendben, nyugodtan, otthon találkozunk.

Egy sima menstruációs görcs miatt (nem azért hogy milyen erős, hanem mert az az életem része, valószínűleg minden hónapban ugyanolyan és ugyanúgy túlélem), nem is várnék mást.

De ha valami kirívót tapasztalnék és úgy érezném, szükségem van rá, megmondanám neki, hogy szeretném, hogy hazakísérjen és velem legyen. Ő pedig - mivel tudja, hogy figyelembe vettem, hogy ő maradni szeretne, de ennek ellenére kértem meg - haza is kísérne.

Fordított esetben is pontosan ugyanígy történik.

Soha ilyen nem volt hogy nekem lenne valamilyen nyűgöm ami miatt haza kellene engem vinni vagy nekem mennem.

Leszámitva a balhékat viszont. Na olyankor en aztan ugy beintej ha haza se tudnék menni mert az isten háta mögött vagyunk de en vagyok olyan ideges olyankor hogy akkor kimegyek es stoppolok megoldok bármit. Ha en menni akarok engem senki es semmi nem tarr vissza.