Hogyan dolgozzam fel, hogy a páromnak gyermeke van az első házasságából?

Tudom, borzasztó vagyok...de hiába elvált a párom és szeret engem, mégis megőrülök a tudattól, hogy az embernek, akit szeretek, aki az én párom, valaki mástól van gyereke. Hogy hány évet lehúztak az exfeleséggel együtt, hogy a fiatal közös életünk oda, túl későn találkozunk. (Én is voltam már házas, szintén hosszú kapcsolat volt, de nekem nincs gyermekem.)

Közös múlt, közös első pillanatok, közös gyermekvárás, szülés, aggodalom, szép pillanatok együtt, mint család, közösen imádni azt a gyermeket...

Én nem vágyom saját közös gyermekre, mégis borzasztóan szenvedek attól, hogy egy másik nővel ilyen téren örökre össze van kötve, hogy belőlük jött létre egy új ember, nem mibelőlünk, ezáltal nyilván minimális kapcsolattartás is muszáj kettejük között...én ezt nem bírom elviselni lelkileg.

A gyerek kedvel engem, sokat nálunk van én mégsem tudom szeretni. Vannak jó pillanatok, de azon kívül inkább kimenekülnék a világból, mikor nálunk van, mert sok, zavar, idegesít. Ebből persze ő semmit nem vesz észre. Csak belül ordítok.

Rossz látni őt, mert csak arra emlékeztet, hogy ő miből jött létre, rossz látni, hogy hasonlít az anyjára és a páromra is. Borzasztó féltékenység gyötör.

A páromat nagyon szeretem, a gyermeknek mindent megadok, amit csak tudok, de a szenvedés a végletekig kikészít.

Más hogyan zárja ezt rövidre magában? Én miért nem tudom? Miért misztifikálom ennyire túl ezt a közös gyermek témát? Azt tudom, hogy borzasztóan nincs önbizalmam. Megbolondulok.

Segítsetek kérlek pár erősítő gondolattal...