Miért kiabál velem a férjem?

31 éves vagyok, a férjem 37. 2 éve vagyunk házasok, 8 éve együtt, és van egy 2 hónapos kislányunk. Mindenünk megvan, baba, szép ház, 2 autó, egészségesek vagyunk, nincs hitelünk. A házasságunk is jó, leszámítva azt, hogy a férjem mindig a tökéletességre törekszik, tőlem is azt várja el, és baromira lecsesz, ha hibázok. Elővesz valami rettentő undok stílust, és torokhangon kiabál, hogy mit rontok el. Nála csak az a jó, ha mindent pontosan úgy csinálok, ahogy szerinte jó. A legidegesítőbb, hogy meg is magyarázza, miért én vagyok az idióta. Elég magabiztos ember vagyok, de kezdem azt hinni, tényleg velem van a baj. Próbálok pár példát hozni. Ma el kellett mennie patikába, mert holnap kap oltást a baba. Lecseszett, hogy miért nem gondoltam erre előbb, mi van, ha hiány van az oltóanyagból. Mondom miért lenne hiány, meg amúgy is jobb az a patikában a felhasználásig, ne itthon tároljuk szakszerűtlenül. Erre, én nem gondolkodok előre, nem lesz a patikában, mit csinál akkor. Mondtam, hogy drága oltás, odaadjam az EP kártyám? Erre is lebaszott, hogy milyen buta kérdés (imádja ezt hajtogatni, hogy butákat kérdezek), naná hogy adjam oda. Amúgy egyáltalán nem vagyok buta, nagyon komoly, felelősségteljes munkám van, és nem mellesleg 2x annyit keresek mint ő (ő is jól keres). Azt mondja, hogy ez nem zavarja, sőt örül neki. Ami igaz is, hiszen egy csomó mindent én fizetek. Tavaly egy komoly nyaralásra is befizettem magunkat. Másik példa, hogy amikor először fürdettük a babát, nem készítettem elő pelust, be kellett érte menni a szobába. Nem gondolkodok, nem tervezek meg semmit előre, nem használom az eszemet. Nyilván bőgtem, mert akkor fürdettem először babát életemben, nem tudtam hogy lesz, és mert sztem nem nagy baj, hogy pont nem volt ott a pelus, és mert tönkretette az élményt. A háztartásban meg a babával is rengeteget segít, főz, mos, takarít, barkácsol, sokat foglalkozik a babával, tényleg minta férj, leszámítva azt, ahogy beszél velem. Megdicsérni, jót mondani nem szokott, csak hogy mit rontok el. Jó anyának nem nevezett még, csak felelőtlennek, amiért (az orvossal egyeztetve) gyógyszeres cseppeket adtam a baba hasfájására. Nem mondja, hogy szeretlek, nem ölel meg, nem csókol meg, nem kezdeményez. Ha én megyek, leráz azzal, hogy erre most nincs idő. Nála minden történés egy probléma, amit időre, tökéletesen kell megoldani. Néha megjegyzést tesz, ha nincs teljes tisztaság, de a baba miatt nincs mindig időm annyit takarítani. Lustának is nevezett. Hiába mondanám, hogy csináld meg te, mert ő más hasznosat csinál, sose gépezik vagy pihen. Én elértem amit hozni tudok, szerinte ez kevés. Én sem pihenek. Ahogy ezt írom, rajtam alszik a baba, nem tudtam letenni. De ma már porszívóztam, ügyintéztem neten, volt a védőnő, és felügyelem a munkásokat, akik a kertet csinálják. Ezek mellett ellátom a babát. Úgy gondolom, ennél többet tenni nem tudok, de kevés vagyok. Amikor kérem, hogy ne csak azt mondja, amikor hibázok, hanem a jót is, akkor azt mondja, hogy néha mond olyat is, de nem hallom meg (ez nem igaz, mert ki vagyok éhezve egy kedves szóra), vagypedig hogy ne erőltessem, mert annál inkább nincs kedve mondani. :( Azt érzem, hogy egymás mellett élve oldjuk meg a sorra jövő feladatokat, de semmit nem élünk meg együtt. Egy kiabálás után csendben vagyunk, majd minden megy tovább, mintha mi sem történt volna. Bocsánatot akkor sem kér, ha a sírásig kiabált velem. Biztos ő is stresszes, de ezt rajtam kell kitölteni? Én mindig tisztelettel beszélek vele, akkor is, ha szerintem hibázik, nem kiabálok vele, csak ha ő felemeli a hangját. Olyan mint egy robot. Mindent megold, érzelmeket nem közvetít. Nem szeret? Szerintem szeret, a ház körüli tettekkel fejezi ki, de mivel tudnám rávenni, hogy ne kiabáljon? Ha el is rontok valamit, szeretettel és tisztelettel forduljon felém, hogy együtt megoldjuk? Rugalmasan? Nem is kell segítenie, csak ne kiabáljon.