Hölgyek, ŐSZINTÉN, mit lépnétek és miért?

Az a problema haver hogy mindegyikből van ismerősöm, és egyik se elmeháborodott hogy váltson.

Szóval a kérdésed csak provokácio, jelentettem.

Tudod! Én nem mennék vele! és nem keresek jól sem!, (netto 600 körül, ami hidd el, hogy nem jó fizetés, átlag életre elég, de valóban eltartanám magamat egyedül is)

Viszont, nem fogom felcseszni az életemet valakiert, aki meghülyült! Merthogy, normális ember, ilyrt nem tesz! Eleve nem b*ssza fel a karrierjét azert, hogy halőr legyen, amiért előtte 10-12 évig keményen dolgozott!

A másik pedig: Egy kapcsolatban, nem "közli" a pasi, hogy ez lesz, hanem előbb megkérdez! De látszik, hogy sosem volt nőd!

Az eskü ugy szól, hogy "jóban, rosszban" - a "f*szságban," nincs közte!

14

Ezekre nem fog ám reagalni 😅 pedig, komolyan kiváncsi lennék

"Ezekkel együtt a pénznek és a presztízsnek vége. Neked is!"

Nekem miért is?

A férjemmel együtt doktoráltunk gyógyszertudományokból, ő egy rövid ideig próbálkozott a versenyszfériában, de nem érezte jól magát, és visszament az egyetemre tanítani. Én maradtam a versenyszférában, házasságunk több mint 15 éve alatt végig a többszörösét kerestem, mint ő. És mielőtt valaki rákérdez, a házasságunk nem a pénz miatt ért véget, hanem mert meghalt egy balesetben.

Mivel egyetemen tanított, így kérdéses, hogy a presztízsnek mennyire volt vége, én soha nem tekintettem így. Sőt, büszke voltam a publikációira, a sikeres diákjaira, a tudományos műhelyre, ami képült körülötte.

A pénzről, amit megkereshetett volna, könnyű volt lemondani, mert magam is eleget keresek egy jó életszínvonalhoz. A presztízsről is le tudtam volna mondani, ha más utat választ, és például pékműhelyt nyit. Viszont a munkám és a lányunk iskoláztatása miatt a nagyvárosi létről semmiképpen, háborús zónába pedig semmiképpen nem követtem volna. A nyolcvanas évek második felében édesanyám gyermekorvosként Etiópiában dolgozott, amit akkor és ott tapasztaltam, egy életre elvette a kedvemet attól, hogy még egyszer hasonlónak tegyem ki magamat, a lányomat pedig végképp nem.

És igen, én is egy olyan nő vagyok, aki úgy gondolja, hogy egy diplomás, elfogadhatóan kereső, elfogadható egzisztenciájú társat keres - az elvárásaim pedig nem hogy nem haladják meg, de el sem érik azt, amit én magam teljesítek. Ugyanakkor fontosnak tartom kiemelni, hogy életkoromból függően hozzám ötvenes férfiak illenek, nem 35 alattiak, így az elvárásaim jóval realisztikusabbak, úgy gondolom.