Mi a helyes lépés ebbe az esetben?

Holnap lenne az évfordulónk a párommal, amit már nagyon vártam, mert nehéz időszak van mögöttünk (sok munka, stressz, betegség stb.). Nem is terveztünk semmi extrát, csak együtt akartunk lenni, pihenni, kicsit kirándulni, romantikazni kettesben. Még nem élünk együtt, bár minél több időt próbálunk együtt tölteni. Őt videkhez köti a vállalkozása, így én megyek hozzá, amit imádok, mert nagyon szép helyen lakik és jó kiszakadni a városból. Általában 3 napot vagyok nála, 4-et a városban, de a szabadságomat, ünnepeket, home officet nála töltöm. Szóval megvan az együttélés hangulata már a kezdetektől fogva. Szóval már alig vártam, hogy ma menjek hozzá, már rögtön munkából mentem volna a vonathoz, kb 40 perc volt még a munkaidőmből, amikor küldött egy üzenetet, hogy a fia és annak a barátnője hozzá költözönek egy hónapra és most szóltak, hogy ma jönnek. Mondanom sem kell, hogy köpni-nyelni sem tudtam, mert nem úgy terveztem, hogy társaságunk lesz. Én alapból nem szeretek velük egy időben a páromnál lenni, mert nekem ők idegenek és ilyenkor általában van valamilyen konfliktus, megy a családi cécó, ami így is van, mert az "anyósom" ott él nem messze és mivel csak a fia meg az unokája van neki, ezért az is állandó program, hogy menni kell hozzá. Ezzel nem is lenne baj, ha kedves lenne, de nem az. Ha nem muszáj, akkor én nem megyek át hozzá, de amikor ott van az unoka is, meg az unokamenye, akkor pláne mindunknek át kell menni és hallgatnunk kell a sopánkodását.

Én ezt most nem akartam és megmondtam a páromnak, hogy akkor én inkább maradok a városban. Ebből viszont egy hatalmas cirkusz lett kettőnk között, aminek az volt a lényege, hogy szerinte így is mindenki szívja a vérét és most még én is kiállok mellőle.

Nekem meg az esik rosszul, hogy tudja, hogy nem díjjazom az ilyen szitukat, mégsem kérdezett meg, hogy mi a véleményem, csak közölte a tényeket. De úgy, hogy még ő is puffogott, hogy mennyire kiboritja a gyerek ezekkel a dolgaival. A gyerek alatt egy 28 éves felnőtt embert értek, akinek semmi perspektívája sincsen az életet illetően és csak teng-leng ide-oda, nincs rendes munkája sem. És persze, negertem, hogy az az ő otthona is, de könyörgöm, én is bejelentkezek a szülői házba, ha megyek, nem csak beállítok a pasimmal, pedig nálunk én még tulajdonos is vagyok apukám halála óta. De van saját lakásom, munkám és egzisztenciam a fővárosban. Ezt azért hoztam fel parhuzamnak, mert a párommal viszonylag nagyobb korkulonbseg van köztünk, a fia pedig nagyon fiatal korában született, így néhány évvel vagyok csak idősebb a fiánál, de az ő mostani korában is volt már saját egzisztenciám.

Tisztára kiakaszt a párom, hogy még neki áll feljebb, amikor ez az egész arról szól, hogy bűntudata van, amiért a volt nejevel nem tudták harmonikus családi környezetben felnevelni fiát, ezért nem mond neki nemet semmire. Csak ez velem szemben nem korrekt, mert végül mindig nekem kell engedni. És tényleg nem arról van szó, hogy én nem tartom tiszteletben, hogy van gyereke, de nem egy pici gyerekről beszélünk, hanem egy felnőtt férfiról. A bátyám már vőlegény volt az ő korában és építette az egzisztenciajat a családjának.

Mit kellene tennem? Tegyem félre a komfortomat és utazzak le hozzá, töltsem vele úgy a hétvégét, hogy közben három idegen tartja nekünk a gyertyát?

Amúgy mondtam neki, hogy jöjjön ő, tegye félre az elinteznivalokat egyetlen hétvége erejéig és jöjjön ő. Erre nem mondott semmit.