Nők miért ragaszkodtok a boldogtalan párkapcsolatotokhoz?

Én már szakítottam, de nekem is volt egy olyan egyéves periódus, amikor csak kínlódtam. Az más kérdés, hogy nem teregettem ki a szennyest mindenkinek, szóval nem én voltam a nő a viccből, aki a haveroknak meg a munkatársaknak panaszkodik arról, milyen figyelmetlen meg tuskó a férje. A szüleimnek elmondtam, mert tanácsot akartam kérni, de ennyi (és nekik sem mindent mondtam el).

Ami miatt nem azonnal hoztam meg a döntést, hanem hosszabb ideig "szenvedtem":

1. Nem voltam benne biztos, hogy tényleg válságban van a kapcsolat, vagy csak jódolgomban unatkozom és akarom generálni a feszkót / nem az-e a gond csak, hogy elmúlt a rózsaszín köd (vs. langyos fos kapcsolat)

2. Amikor feltűntek az intő jelek, akkor már 5.5 éve együtt voltunk, 2 éve együtt éltünk... az azért sok idő. Megszokod a másikat magad mellett, ragaszkodsz hozzá, benned van az, hogy mennyi időt, energiát belefeccöltél a kapcsolatba, hogy eddig kitartottatok, lehet, hogy csak egy hullámvölgy stb.

3. Ahogyan a nőket nevelik, az előttünk levő 1-2-3 generációtól nem egyszer hallunk olyanokat sajnos, hogy becsüljük meg, ha a párunk nem iszik, játékgépezik, nőzik, ver minket, és ne "hisztizzünk" csip-csup dolgok miatt... akkor azért elgondolkodik rajta az ember lánya, hogyha amúgy ezeket a jeleket nem mutatja a párja, hogy "nem lehet, hogy egy arany embert dobok el? hogy túl sok az elvárásom?"

4. Nekem ő volt az első, és nagyon szerettem volna, ha olyan szempontból különleges a kapcsolatunk, hogy nekem elsőre sikerült olyasvalakit találnom, akivel leélem az életem.

5. Kishitűség - kinek kellenék, találok-e valaki mást (amúgy azóta sem, de kellett egy év ahhoz, hogy tudatosítsam magamban, hogy egyedül lenni nem ciki, nem rólam mond értékítéletet, ha épp nincs valaki mellettem, és hogy egyedül jobb lenni, mint egy döglött kapcsolatban)