Hogyan motiválhatnám? A meccset bámulja és a kanapén döglik.

Létezni léteznek magamon kívül mások is... Ilyen az, amikor valaki nagyon filozofálni akar, csak épp közhelyeket dobál, mindenféle logikát mellőzve.

Nem, a többi lény nagy része teljesen hidegen hagy. Nem kapok és nem adok. És igen, az ember arra használ másokat általában, hogy kapjon. Amikor a szerelmeddel élsz, akkor kapni akarod a szeretet érzését, nem csak egy papucsállatkaként vegetálsz mellette. Mármint, normális esetben. Elfogadom, ha neked más a normális, csak ne állítsd már be a cukormázzal agyonöntött logikátlanságod óriási igazságnak.

Ti mivel foglalkoztok, hogy egész nap együtt vagytok, otthon?

Várj! Kitalálom! Pogromozó Ájtíspecialist méőnök, ugye? >:)

Nem a korából adódik, hanem az élethelyzetéből: céltalan. Márpedig a céltalan férfival kevés kihívás mérhető össze - ezt férfiként mondom.

Egyúttal Sajnos a motiváció nem érkezhet kívülről. Kívülről csak inspirálni lehet az embert: rámutatni, hogy mennyivel jobb az élet, ha van célja a mindemmapoknak.

Igazából amíg őbenne nincs meg a szándék, addig változás sem lesz, és az eszközeid sem bőségesek. Lehet elhívni közös tevékenységre, példát mutatni, őszintén és pozitívan elbeszélgetni. Ha nem nyitott, akkor nincs mit tenni sajkos.

Én sem értem. Hova kellene mindig fejlődni? Meg minek? Meg ez a több lenni...hol állítanád meg, amikor már ő a miniszterelnök?

Megmondta, hogy így boldog, és kész! Ha ezt téged zavar, le lehet lépni!

Én is világ életemben rühelltem tanulni, és igen, szívesebben nézek meg otthon egy meccset. És? Ettől most kevesebb vagyok, hogy nem tanulok meg japánul?

"Hova kellene mindig fejlődni? Meg minek?"

Hát, ez egy jó kérdés. Az én véleményem és tapasztalatom az, hogy az emberi kapcsolatokra és a személyiségre is ráhúzható az a gyakran emlegetett közhely, ami a vállalatokra: vagy épül, vagy pusztul, de sohasem stagnál. Szerintem aki nem fejlődik valamilyen módon, az a lassú leépülésnek ágyaz meg.

"Én is világ életemben rühelltem tanulni, és igen, szívesebben nézek meg otthon egy meccset. És? Ettől most kevesebb vagyok, hogy nem tanulok meg japánul?"

Természetesen nem erről van szó. Számomra a fejlődés nem abban mutatkozik meg, hogy valaki tanul valamit, szerintem ez személyiségbeli kérdés. Van egy haverom, aki nem tanul semmit, végzettsége sincsen, de pszichológiai és filozófiai értelemben az egyik legérettebb személyiség, akit ismerek, és mivel gyerekkora óta ismerem, teljesen végig tudom követni ezt a fejlődési utat.

Amit pedig a kérdező hiányol a párjánál, az az aktivitás, a tevékeny lét. Nem tud felnézni a párjára, mert nem csinál kb semmit.

Én is egyetértek azzal, hogy ami nem fejlődik, az leépül.

Nekem is hasonló típus volt a párom, és eleinte el tudtam mondani róla, hogy figyelmes, tisztelettudó velem szemben. Ez volt a beetetési fázis. A családommal, barátaimmal nem viselkedett túl szépen, mert őket nem kellett "megfogni". Sokáig szemet hunytam felette, hogy nem halad, nem küzd. Aztán már a kapcsolatért sem küzdött, sőt, követelőzővé vált velem szemben. Abba is beleszólt a végén, hogy ülök vagy fekszem az ágyon. Természetesen kötelező volt nekem is feküdni, még ha nem is akartam. Folyton fáradt voltam mellette, most energikusabbnak érzem magam.

Én elhiszem, hogy vannak kedves lusta emberek is, de a saját, és ismerősök tapasztalatából is az jön le, hogy előbb-utóbb uralkodni akarnak a "szolgájuk" fölött.

"Ez volt a beetetési fázis."

Gyakran hiszik azt ezekről az emberekről, hogy szándékosan játsszák meg magukat, de én ezt nem igazán hiszem. Szerintem ebben a "beetető" fázisban motiváltak, mert van célja, értelme az életnek - pl a friss párkapcsolat. Szerintem azért ilyenek, mert jól érzik magukat.

Aztán ahogy ez a motiváció alábbhagy, frusztráltak lesznek, a nyomoruk okát pedig a környezetükben keresik és hisztiznek. Ha ilyenkor egy alkalmazkodóbb, bizonytalanabb emberrel kerülnek össze, az jó eséllyel még olajat önt a tűzre, mivel ő megpróbál megfelelni, ezért támogatja a személyiségtorzulást.

Szar ez így is úgy is, csak azt akartam kiemelni, hogy nem tudatos számítás áll mögötte - szerintem. Persze a párodat nem ismerem, a magam nevében beszéltem.

#19. Lehet, hogy igazad van. Lehet, hogy akkor még tényleg szeretett...

Jól írod, hogy alkalmazkodó és bizonytalan vagyok. Türelmes voltam, és sokat elnéztem neki. Igazából ha csak az lett volna a képben, hogy lusta és nemtörődöm, de közben kedves és figyelmes maradt volna, még ma is elnézném neki a haladás hiányát. Ott szakadt el a cérna, amikor már engem is hibáztatott a saját sikertelenségéért... Persze sejthettem volna ezt is, mert a szüleit, tanárait, körülményeit számtalanszor hibáztatta a helyzetéért, már az elejétől fogva. Én azt hittem, hogy különleges vagyok számára, de mindenki csak addig különleges, amíg tart a rózsaszín köd.

Én sem ismerem a kérdező párját. Lehet, hogy ő sosem fog követelőzővé válni, és sosem fog vele üvöltözni, ha épp nem az van, amit ő akar. Lehet, hogy nem is keni majd a kérdezőre, ha nem sikerül neki valami. Én a saját történetemből tudok kiindulni...