Felmerült egy olyan probléma a házasságomban, amire bár élénk a fantáziám, nem számítottam, hogy valaha ezzel kell majd szembenéznem. Lenn kifejtem. Mi a meglátásotok?

Tehát, az egész úgy indult, a kedves párom (ő a férfi, én a nő) örökölt egy házat. Kezdjük ott, hogy én életemben nem hallottam arról a néniről, se a már korábban elhalálozott bácsiról, akiktől örökölte. Ő azért ismerte őket régről, nyilván. Na mármost, a ház maga Bajoroszágban van, az Alpok tövében. De nehogy szép modern, német luxus színvonalú házat képzeljetek, hanem inkább régies, öreges házikót, nagy kerttel. A ház beltere amúgy négyzetméterre nagyobb, mint amiben lakunk, de nagyon hagyományos. Azt el kell ismerni, hogy ahol található, hát az festői táj. Képeslap színvonalú az egész környék. A net ott olyan szar, hogy szinte nincs is. Nekem első gondolatom az volt, hogy el kéne adni, szép summa jönne be vésztartaléknak, esetleg egy szép nyaralásra elmennénk belőle családostul a korona után, és még mindig maradna vésztartaléknak. Ezt gondoltam én. A férjem azonban el volt képedve, hogy én eladnám. Ő egy ideje már ott tart, hogy szeretne ODAKÖLTÖZNI. Ehhez tudni kell, hogy nekem jó némettudásom van, itteni munkámhoz pedig nem kötődöm, ott is tudnék dolgozni pékségben, hotelben, bárhol. A férjem pedig szellemi szabadfoglalkozású, hogy mai kifejezéssel éljek, home office-ban van. Ilyen akadálya nincs a költözésnek, és a férjemnek ez már elég ok a költözésre. Nos, nekem nem. Arra persze nem tud válaszolni, hogy a bajor vityillójában lévő szar nettel hogy akar majd bármit is intézni, pl. kapcsolatot tartani az itteniekkel, filmezni, dolgozni. A gyerekeink nem tudnak németül, angolul tanulnak. Nekik ez egy teljes életváltás lenne. Ha a férjem nem adja el a házat, akkor kézen fekvő lenne bérbe adni, vagy esetleg megtartani nyaralónak. Mondanám, hogy hétvégi ház lenne, de valami 7-800 kilométerre van, tömegközlekedéssel nem megközelíthető, csak kocsival, tehát nem lehet oda hétvégente leruccanni. A gyerekek reakciója a költözése elég vegyes. Egyik menne, mert nem érzi jól magát az osztályában, a másik nem menne, mert hát itt vannak a barátai. A férjem azzal vesztegeti meg a gyerekeket, hogy ha költözünk, akkor végre lehet kutyájuk, olyan fajta, amilyet csak szeretnének.

Én részemről el se gondolkodnék a költözésen, de az is biztos, hogy ha a családom minden tagja menne, akkor nem tiltakoznék. A szüleim azt mondják, menjünk, a legjobb barátnőm azt mondja, ne költözzünk, megbánjuk. A férjem menne, ő ezt a házöröklést sorsfordítónak éli meg, és úgy érzi ennek így kell lennie, hogy mi ott lakjunk azon a szép tájon.