Aki nem tud megbocsátani egy megcsalást, az nem is szereti a másikat igazán?

Szeretheti, csak önmagát még jobban. Ezért értékeli megbocsáthatatlan hátbaszúrásként a dolgot: mert hát az első nem a másik, hanem ő maga.

Aki igazán szeret, annak a másik az első, tehát ha az ő igényei ki vannak elégítve (és a párjáé NEM), akkor előbb-utóbb átlépi a dolgot.

2-esnek van igaza!

Ennyire egyszerű nincs mit ragozni és nem kell túlbonyolítani.

Az, hogy ki mit tud tolerálni egy kapcsolatban, nem feltétlen a szerelem függvénye. Egy monogám beállítottságú ember nem fogja elnézni a hűtlenséget, szerelem ide, vagy oda. Mert szereti a másikat, mert fáj neki, mert sérült az egója, mert ellenkezik az elveivel, és lehetne még sorolni.

Sok esetben inkább a tudat akadályoz meg minket a megbocsátásban: Hogy képes volt mást is ugyanúgy érinteni, ugyanúgy csókolni, ugyanazokat a szavakat a fülébe súgni szex közben. A saját kapcsolatunk, az érzései irántunk már hazugságnak tűnhetnek ennek fényében. Pedig sok esetben a megcsalás szimpla vágyak követése, és nem ugyanaz a forgatókönyv, de ebben a hitben természetes, hogy hatalmas a csalódás. Beletiportak az önértékelésünkbe. (Miért nem vagyok elég??)

Általában a kapcsolat két emberen múlik, ebben igaza van a kérdezőnek. De igenis van olyan, hogy otthon minden rendben, a félrelépő félnek csupán a változatosság, a kaland, az izgalom hiányzik.

Nem azt mondom, hogy ez mentség. De a megcsalás nem olyan fehér és fekete, mint ahogyan sokan hiszik. Mondom ezt nőként, aki monogám típus.