Jogosan érzem magam megalázva a férjem mellett?

Az együtt töltött időnk az kábé a nullával egyenlő... a számomra. Hazajön -már ha időben hazajön- a munkahelyéről és azt tárgyaljuk ki. Vagyis elmond mindent, én meghallgatom, segítek neki. Már évek óta az ő karrierjét építjük. De nem is ez a lényeg hanem az, hogy utána ledobja magát a kanapéra és a telefonját fogja egész késő estig. Én pedig, ilyen kis csacsogós vagyok, meg szeretek mindenféléről beszélgetni, de egyáltalán nem hallgat meg, meg sem tisztel csak látom az ujjait hogy görget lefele a képernyőn, vagy ír. Aztán észreveszem magam hogy totál egyedül vagyok. Ott vagyok mint egy béna szerencsétlenség. Meg se vagyok tisztelve. Ami bánt hogy sokszor fontos dolgok is csak így ennyire kapnak tőle figyelmet. Nagyon unalmas. Ő is meg már a helyzet is. Úgy érzem már hogy lehet én vagyok unalmas a számára. Pedig ő tesz engem ilyen szürkévé.

Igazából talán az bánt a legjobban, hogy egyáltalán nem élhetem ki azt aki vagyok mert nem kapok még annyi figyelmet sem hogy egyáltalán a személyiségemet/ karakteremet megtartsam illetve el ne veszítsem.

Tanácstalan vagyok. Szeretnék önmagam lenni, de van egy unalmas torz tükröm és egy száraz kórónak látom magam benne...