A házassági fogadalom?

Hát igen. Ahány ember, annyi elképzelés. Én túl mélyen élek meg mindent, szinte semmitől nem tudok megválni, és nekem a legtragikusabb ami megtörténhet, az valaminek vagy valakinek a vége. Képtelen vagyok feldolgozni ezt, sőt kb. 20 évvel ezelőtt is egy szerelmi szakítást 3 év magány követett, mivel ennyi idő kellett hogy feldolgozzam. Se így nem jó, se úgy. Ebben a helyzetben egyszerűen nincs megoldás. Vagyis lenne, de az nem rajtam múlik.

Semmi egyébre nem vágyom, mint egy kedves szóra, egy mosolyra vagy érintésre. Évek óta nem kaptam ezekből, maximum ha kikönyörögtem. Beletettem már mindent amit tudtam, de csak a nagyfokú passzivitást és ridegséget kaptam vissza alapból. Most meg már azt érzem hogy teljesen elfogytam, de nem csak úgy mint valaki a nap végére. Kiment belőlem az életenergia, eddig nem éreztem ezt, de most úgy gondolom nagy bajban vagyok. Félek hogy elveszítem a munkám, mert képtelen vagyok a koncentrációra, már félek autóba ülni, mert kiesnek komplett útszakaszok. Esténként nem tudok elaludni, reggelre szó szerint alig élek, egész nap szédülök. Persze én vagyok a hibás mindenért, egyszerűen passzívan szemléli az agóniámat. Semmi, de semmi lépést nem tesz felém, porrá rombolt az évek alatt. Végig azt hittem hogy azért van mert nem teszek meg mindent, vagy a külsőm nem megfelelő. Iszonyat energiát emésztett fel az, hogy napi szinten folyamatosan a maximumot hozzam, persze észre sem vette, teljesen természetes volt minden. Gőzöm sincs hogy ebből van-e kiút, nem hiszek már semmiben és senkiben. Kiadtam magamból mindent amit tudtam, teljesen üres vagyok.