Ti elhagynátok?

13 évvel ezelőtt ismertem meg a férjem. Akkor olyan csendes "rendessrác"-nak tűnt és ez tetszett meg benne. Aztán hamar rájöttem, hogy a csendessége mögött a mérhetetlen beképzeltsége húzódik meg. Ma már ott tartunk, hogy semmit se lehet mondani neki, mert mindent rögtön a kis egója elleni támadásnak vesz.Folyton az nálunk a téma nap, mint nap, hogy neki mi az ami rosszul esik tőlem. Egyszerűen nem lehet vele kijönni, mindig talál valamit, amin kattoghat. Ha más témája nincs, akkor felhoz valamit a múltból, és abból bőven van, mivel én magam nem vagyok éppen egy olyan ember, aki túl komolyan venné magát, sokszor mondok olyat, amit már a következő mondatomnál se gondolok úgy, és jelzem is neki, de ő akkor is képes évekkel utána is előrántani, hogy de én akkor azt mondtam, hogy így-meg úgy.... Intimitás, gyengédség nincs, soha nem is volt egy deka se. 13 év alatt egyszer se nézett rám "úgy". Azt már megfigyeltem, hogy akkor kezd rá a problémázásra, amikor valami meghittebb időszak jönne, pl. karácsony, és akkor így oldja meg, hogy ne kelljen közelednie hozzám. Most például a 24-e este inkább hasonlított egy bírósági tárgyaláshoz, mint egy meghitt estéhez. Ha mégse problémázik, akkor úgy kezel engem, mint egy gyereket, nem, mint nőt. Látszik rajta, hogy szenved ő is, de mégse lehet vele egy normális párkapcsolatot kialakítani, mert infantilis. Az olyan érzésekről, hogy szenvedély, szerelem fogalma sincs (bár, ahogy láttam, ezzel nagyon nincs egyedül a mai világban..). A szenvedését viszont nekem kell elviselnem. Gyerek nincs, és egyedül is megélnék, bár nehezebben. Csak nem tudom van-e értelme, illetve, hogy nem-e jobb még így is megbecsülnöm, amim van. Félek, hogy ha elhagynám, és egyedül az albérletben rámomlik a négy fal, és a kutya se néz felém, tiszta hülyének érezném magam, így meg legalább van kihez szólni. 33N