Mit gondoltok erről a házasságról? Hogyan tovább?

A férjemmel sosem volt közöttünk eget rengetően szenvedélyes szerelem, egyfelől mert már mindketten túl voltunk a nagy ő-n, amikor megismerkedtünk, másfelől a férjem nem is különösebben szenvedélyes típus. Egy-egy elejtett megjegyzésből úgy tűnik nekem, hogy az előző felesége is hasonló habitusú lehetett, mint én, és ő is azért lépett ki a házasságból, mert hiányzott belőle a tűz.

A kapcsolatunk első éveiben úgy éreztem, nagyon jó csapat vagyunk, nagyon sok szempontból összeillünk, boldogok vagyunk, garantált a boldog házasság. Ez egy darabig így is volt. Aztán terhes lettem. A problémáink ott kezdődtek, amikor elkezdődtek a rosszulléteim. Nem átlagos reggeli rosszullét, hanem nagyon brutális, három hónapon keresztül reggeltől estig tartó, elviselhetetlen émelygés, napi többszöri hányással. Négyhónapos terhesen soványabb voltam, mint a terhesség előtt. S miközben én azért küzdöttem, hogy túléljek egy-egy napot, a férjem vágta a pofákat, ha kértem, hogy hozza be a vödröt, mert már nem bírok kimenni, vagy mert ezt-azt meg kellett csinálnia helyettem. (A vicc, hogy korábban soha semmi nem esett nehezére, amit meg kellett tennie, de az is igaz, hogy az alkalmankénti betegségeim idején meg kellett tapasztalnom, hogy nem sok empátia szorult bele.)

A terhesség ideje alatt emlékeim szerint legfeljebb 1-2 alkalommal feküdtünk le egymással. Ez akkor nem zavart, eleinte a rosszullétek, később a nagy hasam miatt. Amikor megszületett a gyerek, kiderült, hogy tökéletesen hasznavehetetlen, minden szempontból magamra hagyott. Ha nem lett volna az anyám, nem tudom, hogy vészelem át az első heteket, hónapokat, mert nagyon rossz állapotban jöttem haza a kórházból, a lányunk meg rendesen feladta a leckét. Érzésem szerint itt kezdett valami tönkremenni köztünk. A legfontosabb feladatokba azóta már belerázódott, és ha azt nézzük, hogy vannak nála sokkal rosszabb apák is, akkor igazán nem panaszkodhatom. Csakhogy én nem azzal az ígérettel vágtam bele a közös jövőbe, hogy ő abban a pillanatban dobja be a törölközőt, amikor a leginkább szükségem lenne rá. Ezek a nehézségek aztán konfliktusokhoz vezettek, ami nálunk úgy néz ki, hogy én őrjöngök, ő meg úgy tesz, mint aki nem is hallja (mindig is ez volt a konfliktuskezelési technikája), illetve a legújabb a ”jaj, hagyjál már békén”. Viszont vajmi keveset tesz azért, hogy ne boruljak ki időről időre. Iszonyú figyelmetlen, nemtörődöm lett, de ami a legaggasztóbb az egész történetben, hogy a viszonyunk is totál odavan. Ha kéthavonta egyszer van köztünk szex, akkor már lehet, hogy sokat mondtam. Gyöngéd megnyilvánulása ezeken kívül évek óta nem is volt felém, ugyanakkor a gyerekkel meg a kutyával úgy beszél, hogy nem egyszer könny szökik a szemembe, amikor rájövök, hogy ja, most nem is hozzám szólt. Azaz, feléjük képes kedvesen és szeretetteli módon közeledni, velem meg olyan, mint egy aszexuális lakótárssal. Eközben én (eddig, mert most már befejeztem), ha csak lehetett körbeugráltam, kiszolgáltam, a kedvét kerestem, és gyöngéd gesztusok tömkelegével közeledtem hozzá, amik pont úgy peregtek le róla, mint az időnkénti kiborulásaim. Persze igazságtalan lennék, ha közben megfeledkeznék arról, hogy ő meg rengeteget dolgozik, és a legtöbb dologból így is kiveszi a részét, ahogy ideje és energiája engedi. Csak épp olyan lett a kapcsolatunk, mintha nem is házasok, hanem, ahogy már írtam, lakótársak lennénk. Tudom, hogy nem csal meg, abban ugyanakkor nem lehetek biztos, hogy nem vágyik-e titkon valaki másra helyettem. A házasságunkból kilépni nem tud, mert nem lenne hova mennie. Én szeretem, és megtenném, ami megtehető a házasságunk megmentéséért, de amikor megpróbálom felvezetni a témát, kábé mintha süketnek vezényelném a filharmonikusokat.

És van még egy dolog vele kapcsolatban, ami oka és kiváltója lehet a fönt leírtaknak: napról napra egyre egyértelműbb, hogy függő. Ha van egy szabad perce, azt nem a velünk való kommunikációval tölti ki, hanem azonnal a telefonjáért nyúl és hol a fészbúkot, hol a youtube-ot vakargatja. Tényleg már-már beteges. A gyereket sem merem nyugodt szívvel rábízni, mert számtalanszor azon kapom, hogy a gyerek a háta mögött készül valami életveszélyes mutatványra, ő meg telefonozik.

Mit lehet tenni egy ilyen helyzetben?