Miért nem tudok beletörődni, mint sok más nő, hogy nekem is boldogtalan házasság jutott?

Majd értesítsetek engem is. :-)

Ami nem működik, azt szerintem meg kell javítani, és ha úgy sem megy akkor csere, de azt nagyon meg kell gondolni. Én is tapasztaltam, hogy két ember kell a házassághoz... :-) Feleségem nekem is van, de társam nincs. Ez olyan, mint egy kétszemélyes csónakban egyedül evezni...

Sok minden igaz rám is, amit a férjeitekre írtatok. Én régi házat vettem, és azt próbáltam egyre komfortosabbá, szebbé tenni, és nem az utazás volt a fontos, kellett a pénz a házra. A feleségem utazgatott (stb...) volna, és nem értette, hogy miért nem lehet. Persze még lelkileg sem támogatott a munkálatokban, sőt mindenre azt mondta, hogy "minek?", "nem kell", "semmi értelme", "jó az úgy", stb... És még éjjel sem volt szenvedélyesebb, vagy bevállalósabb, mint egy darab fa. Ezek, és még a hasonlók annyira elvették az életkedvemet, önbizalmamat, hogy én már inkább túlórázom, csak ne kelljen haza menni. Ha otthon vagyok, akkor meg ülök a számítógép előtt, és végzem a céges munkát, mint valamelyikőtök férje... Szóval a munkába menekülök, mert abban van pozitív visszajelzés. Nálam ez a feleségem hozzáállásának a következménye, amit ő persze, egészen máshogy él meg, és engem hibáztat mindenért, szerinte én vagyok minden baj forrása.

Nem mondom, hogy veletek lenne baj, de lehet, hogy próbálkoznotok kellene még, hátha sikerül. Egy kicsit határozottabban/gyámoltalanul kéne szólnotok hozzá, és talán feleszmélne, hogy baj van. Valahogy el kellene kezdeni a párotokkal, őszintén beszélgetni. Mondom ezt annak ellenére, hogy a feleségemnél egyik sem jött be...

Egy szép, 36 éves feleséget készültem elhagyni. És még az sem lett volna baj, ha egy "egyedül, albérletben lakó" gyerekes nővel jövök össze utána. Sőt lett volna új családom, ami életkedvet, erőt adott volna a folytatáshoz, újrakezdéshez. Nem biztatlak benneteket a válásra, de sokszor én is közel voltam/vagyok hozzá. De nem akarok én sem egyedül maradni. És milyen nők érdekelnének, ha egyedül lennék? A ti korosztályotok. Szóval, szerintem biztosan "elkelnétek" a "piacon". Rengeteg ilyen férfi van, mint én, és sokuk el is válik. Ők most is a hozzátok hasonló nőket keresik.

Érdekes, amit írsz, kedves 32-es! Elgondolkoztam rajta, hogy vajon nálunk is fennáll-e ilyen.

Mi idén fizettük ki a lakáshitelünket és már évek óta arról álmodoztunk, hogy milyen szabadok leszünk utána. Ketten egész szépen keresünk, ráadásul van egy céges kocsink, amit használhatunk és Szép kártyára is kapunk bőven pénzt.

Magyarán, szerintem minden adott lenne arra, hogy élvezzük kicsit az életet, megmutassuk a világot a gyerekeknek és ne csak a munka és a tévézés töltse ki a napjainkat.

Ennek ellenére mégis úgy élünk, mint akik nyomorognak és ezért nem járnak sehová.

Ha valamit tervezek, álmodozom róla, akkor le vagyok szólva, mert minek az. Ha nem foglalkozom vele, akkor nem lesz semmi.

Most ott tartok, hogy csak a gyerekeket viszem nyaralni, sőt még a tengerpartra is el fogunk menni. Voltunk most hármasban a Balatonon, tök jó volt. Szerencsére már nem annyira picik, hogy ne bírjak velük egyedül.

A párom meg dolgozhat, amennyit csak akar, temetkezzen a munkába kedve szerint, mi pedig élvezni fogjuk a nyarat!

2 is. Miattuk nem lépek én sem. Akkor lehet, hogy neked tetszenének, amiket csináltam(volna) a házba. (Automata redőny-ablak, "okos" fűtés/hűtés, stb...) :-) Én megcsinálok sok mindent, de van amire engem sem lehet rávenni... (festés, kőműves munkák, "női" munkák)

Szerintem viszont nem teszi jól. Mert, ezzel még jobban eltávolodnak egymástól, és lehet, hogy elkerülhetetlenné válik a válás. Ezt velem is eljátszotta a feleségem, és talán soha nem fogom megbocsátani neki. Szinte biztos vagyok benne, hogy a férjed is szeretne veletek lenni/menni, ahogy én is mentem volna.

Vannak halaszthatatlan munkák, ezt mindenkinek meg kell érteni. Valószínűnek tartom, hogy az ő munkája is olyan, hogy ha sokat dolgozik, "sokat" keres. De ha egy kicsit kevesebbet dolgozna, akkor sokkal kevesebbet keresne, vagy semmit.

Az én munkám ilyen. Ha sokat dolgozom, akkor jól fizetnek. De ha csak a munkaidőmben dolgoznék, akkor nem végeznék, soha a határidőre, és felvennének mást a helyemre vagy mellém. Aminek az lenne a következménye, hogy mehetnék munkát keresni...

Minden este/éjjel bújj hozzá, magadtól, érezze, hogy a karjaiban akarsz lenni. Az sem baj, ha nehezen, vagy nem alszatok el összebújva, pár perc elég - kezdetben. :-) Próbálj vele 2-7 napra előre szervezni közös programot. Fagyizás, kerékpározás, vagy csak egy csillárt cseréltetni, fontos, hogy együtt csináljátok, amit csináltok. Ha érzi, hogy szükségetek van rá, és/vagy rá vagy szorulva, akkor szerintem javulni fog a helyzet. De ha azt látja/érzi/vagy csak hiszi, hogy jól el vagy nélküle, akkor összeomlik, és a munkába menekül, és hiába kéred, nem akar semmit, és szúróssá válik.

A bizonytalan lét nagy ellensége a férfiaknak. Az én legnagyobb félelmem, hogy egyszer azt kell mondanom a gyerekeimnek, hogy nincs pénzem kajára, ruhára. Inkább utáljanak, hogy sokat dolgozok, és keveset foglalkozok velük, de soha ne kelljen éhezniük, vagy nélkülözniük.

Egy apának is (szerintem) a családja a legfontosabb, és dolgozni is értük dolgozik, még ha túl sokat is. Ha érzi, hogy gondoskodnia kell a családjáról, akkor megtáltosodik, de ha feleslegesnek érzi magát, akkor vége van...

Senki nem érdemli a könnyeidet, még én sem. :-))) De értem mire gondolsz. :-)

Az önsajnálatba ne süppedj bele, mert az tényleg felőröl. Esetleg megpróbálhatnád, levegőnek nézni, és nem foglalkozni vele, esetleg gonoszkodni vele. Van akit az elhanyagoltság ráz fel. Hátha Ő is ilyen. És remélhetőleg észhez tér - talán. :-)