Első babánk érkezésekor majdnem elváltunk. Most jön a második baba. Mit tegyek?

A férjed egy jó nagy marha. 2 éves gyereknek még nem kell órákig egyedül játszani. sírni hagyni sem kell, nemhogy napokig, órákig sem. Az meg, hogy a gyerek van értetek..tényleg ezt mondta?

Hogy mit tegyél? Legyél határozott. Nem, nem fogom napokig sírni hagyni. De igen, foglalkozni fogok vele. Vita nincs, téma lezárva.

"Miért nem alussza már át az éjszakát? Miért nem eszik rendesen asztalnál ülve? stb."

A erre válasz az, hogy a gyerek egy teljesen átlagos, normális kétéves.

Ha már ilyen hülye kérdésekkel fáraszt, ugyanilyen hülye kérdésekkel viszonoznám. Például:

Te miért nem vagy rakétatudós? Miért nem hét számjegyű a fizetésed? Miért nem nézel ki úgy, mint Brad Pitt?

nem az a baj hogy bevállaljátok, hanem hogy a lenyugvásnak nem hagytatok időt amint végre rendeződne a dolog és a férjed belerázkódhatna a nevelésbe(női turpissággal) máris belekezdtek a következő fárasztó évbe és lehet most nem fogtok tudni talpra állni.Előbb akkor is szakemberrel beszélgettem volna ha kell elmutogatom a bajom aztán, ha ez tisztázódott akkor vágtam volna bele az egészbe

off: a párterápián nem csak te beszélsz a férjed kisegített volna bármennyire nem megy a nyelv

Mindketten hülyék vagytok. Te írtad: "baj van a hangsúlyommal, a mimikámmal..." stb. Ezek szerint a férjednek minden baja van veled, nem? Jó férj? A jó férjbe az is beletartozik, hogy felelősségteljesen gondolkodik a gyerekvállalásról, stb. De ő nem és te sem...

Nem kell nektek még egy gyerek.... Állandóan marjátok egymást, szerinted ez normális? Ez kell a gyereknek?

Meg azt írod rendbe jött a házzasságotok, aztán azt, hogy még mindig hülye a gondolkodása a férjednek, belédköt a gyerekneveléssel kapcsolatban. Nekem ez nem azt mutatja, hogy jó lenne a házasságotok.

Na meg ez is: "Én kértem tőle, csak maradjon ki az első fél év neveléséből, mert ilyenkor úgyis az anyára van a legnagyobb szükség. Segítsen ha akar, játszon vele, vegye át, de csak amennyit akarja, semmi erőltetés, egyébként meg pihenjen...és ne mondja meg nekem, hogyan szoptassak/altassak/ringassak. Ebből megint hatalmas veszekedés lett. Mert én már elszúrtam az első gyereket is, ha 1 hétig hagytuk volna sírni, akkor most semmi gond nem lenne, meg a gyerek van miértünk és nem mi vagyunk érte, alkalmazkodjon a gyerek hozzánk de már rég elszúrtuk mert én ezt nem hagytam. (megjegyzem engedelmes, pusziadós, nagyon bújós, néha hisztizős 2 évesről van szó, evéskor igaz játszik és még felébred 1szer éjszaka, de egyébként tényleg nem nehéz. Ja és alig dobál, csak ha kiakasztja valami, akkor szigorúan elveszem tőle amit dobál. Jó foglalkozni kell vele, férjem szerint már réges-rég egyedül kellene játszania, akár órákig is, miért kell mindig ott lenni vele.)

"

Tehát már előre veszekedtek azon, ami mág nem történt meg....

Meg nem gondoltad, hogy illene megtanulni a nyelvet, ahol élsz? Mondjuk mielőtt megszülöd a második gyereket? Ááá... hagyjuk tényleg. Borzalmasak vagytok. Ennyi.

Az ellentétek vonzzák egymást, de itt már túl nagy ellentétek vannak köztetek, két teljesen különböző ember. Apa féltékeny a gyerekre, mert azzal foglalkozol többet, ami érthető is, hiszen több törődést is igényel. Más részről pedig kizárod őt mindenből, nem hagysz neki döntési lehetőséget, csak a tiéd a gyerek.

"Csak annyit szeretnék, hogy hagyjon békén a gyerekkel"

Mintha az anyósodról beszélnél, nem a gyerek apjáról.

Mutassatok egymásnak szakirodalmat, ki-ki a saját nézetei szerint valót. Kössetek kompromisszumokat. Férjed egynémely elvárása nonszensz, valószínűleg mert abból indul ki, ahogyan őt nevelték. Ugyanakkor nyilván vannak olyan dolgok, amikben te is engedhetsz - amint az írtad is.

A lényeg:

1. Megismerni egymás álláspontját, a miérteket ÉS a mögötte rejlő gyerekpszichológiai következményeket. Nem elég saját kútfőből tájékozódni.

2. Közösen megbeszélni egy előzetes "szabályzatot", amihez tartani tudjátok magatokat, de ami enged némi rugalmasságot - mindkét részről.

3. Szem előtt tartani, hogy szövetségesek vagytok, nem ellenségek. Bármilyen nehéz is, időt szakítani arra is, hogy férj és feleség legyetek.

Az én gyereknevelési elveim, megvallom, a tiédhez állnak közelebb, de ez a ti szempontotokból irreleváns. Hidd el, a kicsinek sem fog ártani, ha más jellegű, esetleg kevesebb törődést kap olykor - tőled megkapja a biztonságot, de azt is megtanulja, hogy a világ nem őkörülötte forog.

Minden jót kívánok nektek!

Kérdező, a kérdést te írtad ki, mert parázol a második gyerek miatt.

Azt írod 1 éves válság, aztán rendbejött a házasságotok.

Viszont azt írod, hogy most sem igazán tud a férjed mit kezdeni a gyerekkel. Nem tud játszani vele, azt várja el tőle, hogy egyedül játsszon a szobájában, úgy étkezzen az asztalnál, mint egy felnőtt...te írtad...ez mostani problema, nem akkori, mikor még a kicsi csecsemő volt.

Mintha terhére volna a gyerek, már megbocsáss, de én így látom.

Azt elhiszem, hogy jó férj, különben sosem ment volna bele egy második gyerekbe. Gondolom, miattad tette. Mert amiket írsz, nem úgy tűnik nekem, hogy ő vágyna egy másodikra, hiszen az elsővel sem igazán tud mit kezdeni.

Persze, könnyű a partvonalról bekiabálni, dehát te dobtad fel a labdát.

Őszintén, én soha nem tenném ki magam, a gyerekem, a házasságom (ha ragaszkodom hozzá)annak, hogy még egyet szüljek egy olyan embernek aki ennyire nem gyerekbarát. Inkább magamban fohászkodnék azon, hogy ha az első már nagyobb lesz, jobban lehet vele kommunikálni, lehet már vele olyan apás programokat csinálni, megváltozik a kapcsolat közöttük.