Első babánk érkezésekor majdnem elváltunk. Most jön a második baba. Mit tegyek?

Bocsánat hosszú lesz.

Házasságunk nagyon jó volt, aztán megérkezett a babánk és a gyereknevelési elveinket nem tudtuk összeegyeztetni. Minden baj volt, amit a gyerek csinált. Miért nem alussza már át az éjszakát? Miért van annyit kézben? Miért szoptatom annyit? Miért nem hagyom sírni? Miért nem eszik rendesen asztalnál ülve? stb.

Én mondtam ő ilyen, így fogadjuk el, majd kinövi, nem kell erőltetni. Próbálkozni lehet, de ha nem hát nem.

Megszámlálhatatlan veszekedésünk volt. Nap 4 órákat aludtam, de fektetés után még folytathattam a veszekedéssel, gyakran hajnalig (heti 1-3 ilyen nagy veszekedés volt). Sokszor saját magát helyezte előtérbe (miért nem foglalkozom vele többet, miért nem mutatom ki a szerelmem őszintén, mélyen, igazán átérezve, miért nem a gyerek alkalmazkodik hozzánk meg úgy egyébként, az apának is ugyanúgy vannak ösztönei mint az anyának és ne verjem a mellem az anyai ösztöneimre). Volt szex közöttünk, igaz kevesebb. De ennyit bírtam fizikailag.

Ezt az időszakot megoldani nem sikerült, bár rengeteget beszélgettünk, békültünk, próbálkoztunk, ő volt pszichológusnál, szerintem már mindent kipróbáltunk. De inkább csak túléltük az első 1 évet, ahogy a gyerek nőtt úgy hagytuk el ezeket a témákat is mert már nem volt aktuális. A válás is szóba került mert úgy gondoltam ennél még egyedül is könnyebb lenne.

Most jön a második baba (ne kössetek bele, szeretjük egymást és mindenképpen akartunk kistesót) és elkezdtem félni, mindez újra megismétlődik.

Próbáltunk beszélni erről, de kiderült még mindig homlokegyenest ellentétesek az elveink.

Én kértem tőle, csak maradjon ki az első fél év neveléséből, mert ilyenkor úgyis az anyára van a legnagyobb szükség. Segítsen ha akar, játszon vele, vegye át, de csak amennyit akarja, semmi erőltetés, egyébként meg pihenjen...és ne mondja meg nekem, hogyan szoptassak/altassak/ringassak. Ebből megint hatalmas veszekedés lett. Mert én már elszúrtam az első gyereket is, ha 1 hétig hagytuk volna sírni, akkor most semmi gond nem lenne, meg a gyerek van miértünk és nem mi vagyunk érte, alkalmazkodjon a gyerek hozzánk de már rég elszúrtuk mert én ezt nem hagytam. (megjegyzem engedelmes, pusziadós, nagyon bújós, néha hisztizős 2 évesről van szó, evéskor igaz játszik és még felébred 1szer éjszaka, de egyébként tényleg nem nehéz. Ja és alig dobál, csak ha kiakasztja valami, akkor szigorúan elveszem tőle amit dobál. Jó foglalkozni kell vele, férjem szerint már réges-rég egyedül kellene játszania, akár órákig is, miért kell mindig ott lenni vele.)

- Szóval egyrészt félek, megint megismétlődik a válságunk...

- Másrészt képtelen vagyok benne megbízni benne, mert bár a gyerekünkkel tökéletesen elvan napokig/hetekig is (én már dolgozom, a szüleimmel váltott műszakban mindenki vigyáz a gyerekre), de egy csecsemővel megint gondjai lesznek...

- Képtelen vagyok megbocsátani, hogy "tönkretette" a babázás első 1 évét: soha nem panaszkodtam az éjszakázások stb miatt, tudtam nehéz lesz. De a veszekedések mélyen belém égtek és nem tudom megbocsátani, hogy üvöltözött velem míg én az alvó gyerekkel a karomban ott álltam, elrohant otthonról nagy sértődötten míg én szoptattam és esélyem sem volt utána menni, csak kiabáltam jöjjön vissza...volt pár hasonló eset). Milyen dolog már üvöltözni míg a másik altatni próbál...

A másik dolog meg, egyre nehezebb a terhességem, egyre nehezebben bírok ugrálni, emelgetni, éjszaka kelni hozzá. Át kéne adnom a férjemnek legalább az éjszakákat, de nem bízom benne. Vitte pár hónapig az éjszakákat (mert veszélyeztetett terhes voltam), de igazából csak melléfeküdt és együtt aludtak. Eredmény alig volt(bár szerinte akkor kezdte igazán átaludni az éjszakát és csak azért nem mert bekeményíteni, mert én úgysem hagytam volna). Most megint át kéne adnom, de tudom egyrészt a gyerek üvölteni fog, másrészt ő hulla fáradt lesz és hallgathatom a panaszáradatot, hogy ő mennyire kimerült és hagyjam békén stb.

Most megint ilyen pokoli lesz a babázásom? Úgy szeretném csak élvezni a babát, csak tenni a dolgom és élvezni, amíg olyan kis pici. Nehéz, kimerítő, gyakran az ember már nevet a saját bénázásán, de pont ez a szép benne. Ráadásul itt lesz a nagytesó, kész csoda lesz a kettő együtt... Csak annyit szeretnék, hogy hagyjon békén a gyerekkel...de tudom ezzel "kizárnám" a gyereknevelésből.