Szerintetek ki a kegyetlen ebben a helyzetben?

Nekem sincs egészségügyi végzettségem, de nem értem azt a válaszolót, aki leszólta azt az illetőt, aki elmondta, hogy rákosokkal dolgozott. Én hozzátartozóként, rokonként, nem egy kórházat jártam már meg, ahol mindig elkél egy-két jó szó, nem csak a saját családtagomnak, hanem a szobatársának, szobatársainak is, hiszen annyira kikészíti őket a kemoterápia, hogy már egy vállsimogatástól is elbőgik magukat, ennyinek is örülnek.

Nézett rám a barátnőm vért hányva, zokogva, hogy hagyjuk végre meghalni és bénult le nagybátyám belső vérzéstől, mert a brutál erős gyógyszerei (kemo mellékhatásaira kapott vackok) szétmarták a gyomrát, mivel az állandó gyötrő hányinger miatt egy falatot sem tudott enni mellé.

Láttam kislányt, aki zokog a haja után és síró anyukát, akinek belül vérzik a lelke, de próbálja megvigasztalni, hogy ettől meg fog gyógyulni és lesz megint szép dús haja, majd láttam 2,5 hónap múlva a kórházban a kislány üres ágyát, mert aznap reggel meghalt.

Emellett láttam nagybátyámat is, aki nem kért kezelést, mert a diagnózis az volt, hogy 3 hónap, kezeléssel talán egy év. Szinte napra pontosan 3 hónap alatt elvitte a rák felismeréstől számítva. Voltak fájdalmai, de azt a három hónapot tüneti kezelésekkel EMBERKÉNT élte le, nem egy roncsként.

Aki nem élte meg testközelből, milyen ez a harc (sokszor szélmalom harc), az fel sem foghatja mekkora súlyú döntés ez. Az életéről dönt az ember és itt nincs fekete vagy fehér. Nem tudod, hogy a kezelés a jó út, vagy az, ha természetes gyógymódot keresel. Ha nem az első fázisban kapják el a rákot, akkor mondhatni csak a jóisten segíthet és aki életben marad 5-6-7 kemó után (főleg ha már áttétek keletkeztek), azoknak valaki hihetetlenül erősen fogja a kezét odafent.

Aki ennyiszer fogta a kezét rákos betegnek, mint mi a családomban, ott abszolút megérti bárki, ha valaki úgydönt nem kér a kemóból azért, hogy 2-3 évvel tovább éljen. Nagyon komoly orvosi szakvélemény kéne ahhoz, hogy belekezdjen bármelyikünk is sajnos. Itt senki nem ad garanciát, ez nem egy varázsszer és ezt az orvosok is elmondják. Ez egy kőkemény méreg, ami kiöl belőled mindent... Nem csak a rákos sejteket, mindent! Tönkretesz, leépít és minél gyengébb vagy, annál rosszabbul viseled a következő kezelést, még jobban leépülsz. Nem csak a rákkal harcol a szervezet, hanem azzal is, hogy a "méreg" ellen felvegye a harcot és visszaépítse önmagát, túlélje azt a harcot, amit a méreg vív a rákos sejtekkel szemben.

A feleségnek nem szabad önzőnek lennie és meg kell értenie, hogy ez nem csak neki nehéz. Akkor is végignézheti a férje leépülését és halálát, ha kér kezelést. Ezt kellene megértenie és elfogadnia és éppen azért, mert "szakmabeli", ezért kellene megértenie a férje érzéseit/véleményét is.

Lehet vagdalózni, hogy ez a kegyetlen, vagy az, de ez egy piszkosul nehéz időszak minden család életében! Ha szeretik egymást, akkor ki kell tartaniuk egymás mellett és ösztönözd erre a testvéredet, mert ha a férj egyedül marad a bajban, akkor szinte borítékolva van a végkifejlet... Ebbe a betegségbe nem férnek bele a negatív gondolatok!

Köszönöm 31-es, hogy ennyire szépen összeszedted, és megfogalmaztad azt, amit érzek és gondolok... Nekem nem ment

14

A sok igazság után le kell írjam, nekem is van némi tapasztalatom. Sajnos a tavalyi évem arról szólt, hogy három hónap különbséggel eltemetettem az édesanyámat és a nagymamámat is, mindketten rákosak voltak. Érthető okokból sokat olvastam utána a dolgoknak.

Először is: a rák nem egy betegség. A rák egy gyűjtőnév, amivel több száz (!) különböző megbetegedést címkézünk (nem mellékesen kemoterápiából is többféle van). Ennek megfelelően nem mindegy, hogy milyen ráktípus, és annak milyen stádiumáról van szó. A korán felismert leukémia például marha jó százalékban gyógyítható CSAK kemoterápia alkalmazásával (ismerek teljesen gyógyult embert), miközben például a hasnyálmirigy rák ellen semmit sem ér.

A nagymamámnak hasnyálmirigy daganata volt, egyéb betegsége miatt nem merték műteni, de annak ellenére kemózták, hogy minden bizonnyal inkább ártott neki. Nyilván nem rosszindulatból, hanem, mert más esély nem volt. A nagyi még fél évig volt velünk, hozzátéve, hogy közel sem voltak olyan durva tünetei a kemótol, mint amiket olvasni lehet. Gyenge volt, vérszegény és rossz volt a közérzete, de ennyi. Nem tudom, ártott, vagy használt a terápia, talán jobb lett volna utánanézni.

Édesanyám váratlan haláltusája idején sokat kellett konzultálnom orvosokkal, és az őt műtő orvossal különösen sokat beszélgettem. Ő elmondta, hogy a betegnek általában nem mondják meg, hogy a játék végére értünk. Nekem megmondták. Én sem mondtam meg neki, mert képtelen voltam rá. Szóval a lényeg: szerintem a feleségnek kellene először is egyéb szakvéleményt kérnie, mert a betegnek nem szokás megmondani, hogy nulla esélye van, de a feleségnek meg fogják mondani. Ha pedig a feleség többet tud, okosabban tud majd dönteni. Ha kiderül, hogy tök mindegy, mit csinál a férje, így is, úgy is meg fog halni, akkor nyugodtan menjen csak kuruzslókhoz legalább nem gyengíti még jobban a kemo. Ha viszont tényleg van reális esélye, akkor viszont tűzzel-vassal meg kell győzni, hogy csinálja végig, mert a kuruzslókkal akkor is a föld alá kerül, ha egyébként nem kéne.

Azzal ellenben szintén számolni kell, hogy az orvosok nem szeretnek becslésekbe bocsátkozni - nem véletlenül. Mi, laikusok utólag szeretjük rájuk fogni, hogy milyen idióták voltak, de valójában pont azért hallgatják el a sejtéseiket, mert a statisztika nem törvény, az csak statisztika. Anyám orvosa mesélte, hogy fiatalabb korában elkövette azt a hibát, hogy egy végső stádiumos nénikére a rokoni faggatásra kibökte, hogy szerinte pár hónap van hátra, nagyon-nagyon maximum egy év. Három év múlva még a lábán jött szembe az asszony, és kifejezetten virgonc volt; a rokonok a szemére is vetették, hogy hogy mondhatott ilyet.

Azt akarom ezzel mondani, hogy az orvosok azért erőltetik mindig a kezelést, mert mindig vannak betegek, akik meghazudtolják a könyvet, és felépülnek, amikor már mindenki lemond róluk. A helyükben én is azt mondanám, hogy meg kell adni az esélyt akkor is, amikor én azt gondolom, hogy már nincs miről beszélni. Mi, a hozzátartozók ilyenkor úgy érezzük, hogy átvertek bennünket, mert a kezeléstől még rosszabbul lett a szerettünk, és ha ezt előre tudjuk, inkább azt mondtuk volna, legyenek boldogabbak az utolsó napjai. Valójában az orvos már megtanulta, hogy amit ő esetleg lehetetlennek gondol, az mondjuk ezerből egy beteg esetén utólag kiderül, hogy lehetséges. Ha láttál már csak egyetlen ilyet életedben (mint a nénike, aki három év múlva is kifejezetten jó kondíciónak örvendett), akkor igenis meg fogod próbálni, mert ezért választottad ezt a hivatást, és mert mindig eszedbe fog jutni, hogy mi van, ha ő is olyan eset lett volna, mint a nénike. Én legalábbis ugyanezt tenném, és a nagymamám is ezért kapta a kezelést.

Én teljesen megértem, ha valaki azt mondja, hogy az utolsó hónapjait emberként, nem pedig roncsként akarja megélni, de könyörgöm, NÉZZEN UTÁNA előtte, mert könnyen lehet, hogy eldobja az életét! Aki vakon hisz a kemoterápiában ugyanakkorát téved, mint aki egy átverásnek tartja, és inkább kuruzslókhoz megy. A kemó egy rossz dolog, de szükséges rossz, aminek megvan a maga szerepe, de önmagában gyakran tényleg többet árt, mint használ. Az orvosok sem azért alkalmazzák, mert rosszindulatúak vagy dilettánsak lennének; egy onkológusnak sokszor egyszerűen ez az egyetlen fegyvere, mert az onkológus sem mindentudó, nem mindenható és nem is hibátlan, ezért alapvetően feltételeznie kell, hogy te leszel az, akinél az orvostudomány statisztikái meghazudtolódnak.

Teljesen mindegy, hogy ki milyen statisztikákat, meg tapasztalatokat lobogtat. A beteg ember joga eldönteni, hogy milyen kezelést választ. Nem mondom a véleményemet, mert nem lényeges.

Ha a férjem kerülne ilyen helyzetbe, akkor mellette állnék, bárhogy is döntene.

Nincs garancia arra, hogy a férj a kemótol meggyógyul, és arra sem, hogy az alternatív orvoslás hatástalan.

Hogy ki kegyetlen? A sors.

A férj élete, és a feleség szegénységi bizonyítványa......

A férj nem öngyilkosságot követ el, hanem egy alternatív utat választott. A feleség meg a kónnyebbik utat, lelép.

Kívánom a férjnek a gyógyulást!

Nem olvastam el a többi választ.

Szerintem, ha igazán szeretné a párját, akkor kitartana mellette így is. Ezzel a betegséggel nem könnyű racionálisan szembenézni. A férje kétségbe van esve, azért döntött így. Lehet, hogy később belemenne a kezelésbe.

Egyébként én is tudok olyan esetről, hogy valakinek jó gyógyulási esélyt jósoltak, csak mihamarabb kezdje meg a kezelést (Burkitt-lymphoma). A hölgy belekezdett a kemoterápiába és a kezelés mellékhatásaiba pár héten belül (!!!) belehalt.

Ettől még az a fajta daganat relatíve jó eséllyel gyógyítható, de bárki járhat úgy, mint ő.

Szerintem a feleség egész házasságuk alatt maximálisan irányította a férjét és most képtelen elviselni, hogy egy súlyos kérdésben a férje a saját feje után megy (mivel ugye az ő bőrére megy a dolog, nem a feleségéére).

Az elfogadó szeretet hiányzik a nőből: ha szörnyetegnek nem is, de szívtelennek én is mondanám.

Szívtelen? Igazán szereti? Elgondolkodtató.

Először is az ítélkezzen, aki már volt ilyen helyzetben! Én még csak 29 éves vagyok, de rohadt sok olyan helyzet adódott már az életemben, amelyekről úgy gondoltam, hogy tudom a tutit, aztán odakerültem és... hát nem vizsgáztam jelesre. Ha a feleség helyében lennétek, ti sem biztos, hogy ilyen keményen tudnátok tartani az elveiteket.

Másodszor: néhány mondatban, felszínesen összefoglalt elmesélés alapján olyan dolgokat jelentetek ki, hogy a hajam égnek áll (a feleség nem bírja elviselni, hogy nem ő a főnök, szívtelen, stb). Szerintem ha a feleséget is végighallgatnánk, egész más lenne a véleményünk.

Harmadsorban pedig a saját véleményem - amivel senkinek sem kell egyetérteni - én azért megértem a feleséget. Nős férfi vagyok, és úgy gondolom, azzal, hogy megnősültem egyszersmind aláírtam azt is, hogy innentől az életem nem csak a sajátom. Igen, az én testem, az én döntésem, ez vitathatatlan, éppen így lenne a feleségemmel is. Eddig minden oké is.

Ellenben ha valaki annyira felelőtlen, hogy inkább adja az életét hiteltelen kuruzslók kezébe, és esélyt sem ad az egyetemes orvoslásnak - amit a gyógyszerész végzettségével a feleség is képvisel -, akkor a felesége helyében én is úgy érezném, hogy nem számítok. Igen: házastársi kötelesség, hogy halálig kitartunk egymás mellett, de ha engem a házastársam arra kényszerítene, hogy tehetetlenül nézzem végig, ahogy meghal, amikor igenis van esélye gyógyulni, akkor nálam is elszakadna valami.

Én az utolsó percig a feleségem mellett állnék, de szeretném ezt látni rajta is, hogy mindent megpróbál, hogy együtt élhessünk tovább. Márpedig nem önzőségből, hanem mert ez a tehetetlenség egyszerűen felér egy kínzással. Épp ezért is mondtam, hogy akkor ítélkezzetek, ha már vizsgáztatok jelesre adott esetben!

Mint mondtam, édesanyámat tavaly temettem el, és vicsorogva bőgtem a tehetetlen dühtől, mert egyszerűen nem tudtuk orvoshoz parancsolni, csak amikor már menni is alig bírt. Aztán minden nap reggel és este látogattam a kórházban, és minden látogatással éveket öregedtem. Lehet, hogy meg lehetett volna menteni, lehet, hogy nem, ez már nem derül ki soha, de az biztos, hogy sokkal többet is tehetett volna azért, hogy még velünk és az unokájával maradjon, elvégre csak 49 volt.

Én úgy gondolom, hogy amennyire családi kötelesség, hogy a végsőkig ott álljunk a szerettünk mellett, ugyanolyan kötelesség megpróbálni mindent az életben maradásért, mert tény, hogy te mégy el, de a szeretteidnek kell nélküled tobábbélni! Mert számomra egy középkori kínzás volt ezt végigcsinálni. Amikor azt érzed, hogy minden perced vele kellene töltened, mert ezek az utolsók, de minden perc kínzóan fájdalmas, és legszívesebben elbújnál valahová nyüszíteni, de nem lehet, mert tartanod kell magad, hogy benne tartsd a lelket, akkor nehéz nem arra gondolni, hogy ő viszont sajnos nem tett meg mindent azért, hogy legalább a reményünk meglegyen.

Ezért mondom, hogy van az a helyzet, amiben én megértem a feleséget, mert pontosan ismerem azt a tehetetlenséget, amikor minden változtatási kísérleted süket fülekre talál, hiába is próbálod megmenteni a helyzetet, utána pedig végig kell élned életed legszörnyűbb kínzását, amire a másik fél kísérletet sem tesz, hogy elkerüljön. Igen, a férj döntése, a férj élete, de a feleségnek semmi beleszólása egy olyan döntésbe, ami az ő életét is ugyanúgy átírja? Szerintem igenis van neki. Ez az én véleményem, kövezzetek meg érte!

Kedves utolsó! Egy szavaddal nem értek egyet, a többivel többé-kevésbé igen. A természetgyógyászat nem minden esetben kuruzslás, sőt...

Ha azt nézzük egy egyszerű influenzánál is sokan mondják azt, hogy inkább forró tea, gőz, vitamindús ételek, pihenés, esetleg táplálékkiegészítők, minthogy antibiotikumhoz nyúljon. Erre sem lehet azt mondani, hogy jó, avagy rossz döntés. Vannak helyzetek (és emberek), amiben ez is segít és vannak olyanok, amikben nem. A maga módján ez is egy bizonyos "természetgyógyászat", megfelelő segítséget kell hozzá találni mindenképpen, nem kuruzslót. Az, hogy nincs csodaszer a rákos megbetegedésekre nem az ő hibájuk és nem az orvosok hibája. Mint említettem, szerintem sajnos ebben nincs olyan, hogy JÓ döntés, vagy legalábbis senki nem tudja előre, hogy mi a jó döntés. Lehet, hogy én jobbra indulok és belehalok, a baloldali úttól viszont meggyógyultam volna. Lehet, hogy fordítva, illetve lehet, hogy az adott irányba indulva meggyógyulok, mert ráéreztem.

Én hiszek a természetgyógyászatban és az orvosok zöme is hisz bennük. Nagyon komoly szerepe van egy ilyen betegségben ennek is szerintem, viszont sokszor a természetgyógyászat az orvoslással karöltve működik hatékonyan és talán ebbe az irányba kellene indulnia a házaspárnak is... együtt.

Kérdező, majd írd meg a fejleményeket, kíváncsi vagyok végül hogyan döntenek.

Utolső igazad van, csak nagyon rossz példát hoztál fel

Az influenza vírus... Minek szednénk antibiotikumot, ami a balkteriális megbetegedésre és nem a vírusosra való??

Az influenzára nincs győgyser, max a tüneteit enyhítő coldrex rhinathiol, neocitran es tarsai, mai koffeint fájdalomés lázcsillapítőt,, és viaminokat tartalmaz főleg...

De a lenyegben igazad van