Hogyan álljak hozzá a férjem "barkácsolásához"?

Ő azért nem látja a hibákat annyira, mert nem ért hozzá annyira. Ha egy kezdőnek adsz egy festést, lefesti csak még azt sem veszi észre, ha foltos a fal. Én is csak onnan tudom ezeket, hogy állandóan apámat kérdeztem gyerekkorom óta és figyeltem ő hogyan csinálja. Persze fejlődik ő szépen lassan, de messze nem veszi észre azokat a hibákat amiket én már kiszúrok.

Leülünk mi beszélgetni, csak akkor előjön a “már szavam se lehet a házban” meg “akkor én ezek szerint semmihez sem értek”, “semmire sem vagyok jó” szívfájdító monológokkal és bűntudatot kelt bennem, milyen szemét vagyok. Ilyenkor letörik, elvonul, hetekig/hónapokig semmihez se nyúl, szóval tényleg mint egy gyerek.

Egyszerűen nem tudom hogyan kezelni az önbecsülését. Agyondícsérem mikor valamit megcsinál jól, de amint kap kritikát, azonnal összetörik (igaz sok kritikát kap mert messze távol van a jótól). Tehát itt a “férfiúi önbecsülésével” van a gond, mert mindent maximálisan a szívére vesz. Egyszerűen már az agyamra tud menni ezzel a tulajdonságával.

De ugyanez van a gyereknevelésben. Kb mindenben megegyezünk és akkor előáll egy egetverő hülyeséggel, hogy én hogyan szoptassak. Nem fogadom meg a “tanácsát” erre kiakad, hogy én “kizárom a gyereknevelésből” és igazából csak magamnak szültem. Pedig sokmindenben megfogadom a tanácsát de azért a gyerek GONDOZÁSÁHOZ, ELLÁTÁSÁHOZ, SZOPTATÁSHOZ akkor is én értek jobban.

Elismerem, hogy másoknak súlyosabb problémái vannak (alkohol, megcsalás, erőszak, bunkó férj stb), de egy ilyen tulajdonság, ahol a férj, ha bekattan, ész nélkül ragaszkodik az igazához akármiről is legyen szó...tényleg nem tudom életem végéig érdemes-e ezzel szórakoznom. Nem válni akarok (nem vagyok az a na akkor váljunk el típus) de nem látom a kiutat és napi szintű veszekedések vannak ilyenekből.

Most épül egy “kan-lak”-ja, ami az ő külön birodalma lesz. Lesz benne elektromos gitár, pókerasztal, dart tábla, playstation minden ami egy “férfinek” a vágya lehet. Csak hogy “el tudjon vonulni” és “ki tudja pihenni az élet nehézségeit”. Apám csinálja a kőműves munkákat én állok elő a berendezés ötletekkel, dekorációval (juke boxot és neonvilágítást javasoltam). Szóval úgy gondolom tényleg, minden pasi álma lenne egy ilyen szoba (ráadásul nem is spórolok rajta csak hogy neki mindene meglegyen, mert amúgy elég spórolós vagyok) ahol a haverjaival szivarozhat, ihat és “férfi” lehet. De ezt is totál a szívére veszi, mert “mi beleszólunk” az ő szobájába és “már nem is érzi övének a szobát”. Ja ha mi nem szólnánk bele, tutira semmi haladás nem lenne, mert a falak nem fognak maguktól bevakolódni…

Köszi a kritikát, épp erre van szükségem. Mert érzem, hogy nekem is másképp kell hozzáállni mert "elnyomom". Szerintem itt inkább velem lehet a baj.

Felnézek rá, mert sokmindenhez jobban ért, jobban vezet, jobban intéz hivatalos ügyeket, erősebb nálam, férfias a megjelenése és egy szerető, megbízható, "mindenem a család" ember. És főleg, hajlandó bármire a családjáért. Ezek igazán nagy értékek.

De tény, hogy egyedül is mindig megálltam a lábamon, mert soha nem akartam eltartott/kapcsolatfüggő lenni. Végzettségem is van, jó munkám is és ugyanannyit keresek is mint ő. De neki épp ez tetszett bennem, hogy nem egy "férjet kereső" nő vagyok hanem egy egyenrangú fél. Na most visszanyal a fagyi, hogy a pasik mégsem bírják elviselni az egyenrangú feleket...

Mert rengeteg ilyen történetet hallottam és én soha nem akartam kilátástalan helyzetbe kerülni, kamaszkorom óta tanultam, félretettem, fejlesztettem a személyiségem a kapott kritikák alapján, függetlenedtem, nem igazán szorultam pasi segítségére soha, "csak" társat kerestem magamnak.

Szóval igazából nekem kell jobban visszatérnem a klasszikus női szerephez és visszaadni neki az irányítást... köszi a kritikát, jöhetnek még.