Mit kéne tennem? Egyszerűen csak adjam be a válást, vagy várjak még ő mit lép?

Egész gyerekkorom óta szent meggyőződésem volt, hogy nekem nem kell gyerek. Tanultam, felépítettem a karrierem, éltem az életem. 30 éves múltam amikor megismertem a férjem, de az anyasághoz való viszonyom változatlan volt. Két éve voltunk már házasok, amikor elöntött az érzés, anya akarok lenni. Sokat beszélgettünk róla a férjemmel, de végül ő is teljesen fellelkesedett. Viszonylag hamar terhes lettem. A kis angyalom viszont túl korán jött meg, alig két napot volt velünk. Teljesen összezuhantam. Nehezen álltam fel, de hát az élet ugye megy tovább, muszáj volt. Most nyáron a férjem azzal állt elő, hogy talán próbáljuk meg újra. De ahogy mondta, újra az az érzés tört belőlem elő, ami addig egész életemben, én gyereket soha. Láttam rajta, hogy rosszul érinti, de elmondtam neki, hogy én képtelen lennék azt az egészet újra végig csinálni. Úgy gondoltam talán elfogadta. Egészen addig gondoltam így, amíg egy hét múlva anyósom rám nem törte az ajtót. Elhordott mindennek, aztán a fejemhez vágta, hogy milyen önző vagyok, meg hogy a babám is azért ment el, mert nem is akartam és a halálát kívántam. Itt valószínűleg elborult az agyam, mert erre csak annyit tudtam reagálni, hogy felpofoztam és nem túl udvariasan távozásra szólítottam fel. Azóta folyamatosan megy a cirkusz. A férjem még eleinte valamennyire engem védett, de mára már mindenben csak az anyjának lehet igaza. Fogalmam sincs mi lesz így. Lehet-e még bármi jövője a házasságunknak. Egyre jobban az jár a fejemben, hogy csak egyszerűen elválok és akkor végre megint nyugtom lesz. Másrészt szeretem a férjemet, de tényleg nem tudom meddig bírom ezt még.

Bocsi, ha hosszú lett, de jólesett kicsit kiírni magamból.