Tényleg erröl szol a házasság? Mindenhez engedély kell?

csak akkor ha te vagy a ferj, akkor normalis.

ellenkezo esetben rabszolgatartasrol beszelunk, es a notarsadalom izekre szed :)

Kérdező, feltételezem, nőből vagy.

Az én véleményem az, hogy a párkapcsolat, a házasság alapja az, hogy mindkét fél elégedett legyen, és örömét lelje a dologban.

Ha a megkérdezésem nélkül csináltatnál tetoválást, én nem akadnék ki. Megnézném, és eldönteném, tetszel-e így, vonzónak talállak-e tetoválva. Ha igen, akkor nagy a boldogság, ha nem tetszik, akkor viszont kilépek egy kapcsolatból, amely nekem már nem okoz örömet.

A kutyával ugyanez a helyzet. Tőlem vehetsz magadnak kutyust, el van az az udvaron. De te foglalkozol vele, te adsz neki enni, te gondozod, és ha meglátom, hogy bejön a lakásba, jobb belsővel csavarom ki, mint a Beckham a lasztit. Előfordulhat, hogy megunom a kutyust, és akkor megint csak mérlegelnem kell, megfelelő-e számomra ez a kapcsolat veled, meg a kutyáddal.

Sok boldogságot!

A kutyához nem engedély kell, hanem megbeszélés. Kutya folyamatosan pénzbe kerül, el kell látni, foglalkozni vele. Ha te magadban úgy döntesz, hogy kutyát akarsz, és megveszed, a párodtól azt sem várhatod el, hogy ennyi adjon a kutyusnak.

A tetkó meg: ha a párom bevizsgálná, és értekezne, hogy tetszik-e neki, nem tudom, hogy a röhögésemtől értené-e, hogy merre menjen a cuccával.

Ha én tetoválást csináltatok, és a párom nem akarja, akkor én uralkodom felette, mert döntök a saját testemről? Ezt nyilván az idióta, aki írta sem gondolta komolyan.

Nem tudom mások hogy vannak ezzel, de nekem soha egyik párkapcsolatomban sem jelentett nehézséget vagy problémát a másik kérését figyelembe venni. Se tiniként az első kapcsolatomban, se felnőtt fejjel a házasságomban. Egyszerűen ha szeretek valakit akkor tiszteletben tudom tartani minden további nélkül az ő kérését, meg tudom vele beszélni az ilyen dolgokat.

A konkrét példára reagálva pedig egyértelmű, hogy pl. egy kiskutya mindkét fél életét teljes mértékben érinti mind időben, szervezésben, mind anyagilag és higiéniában is. Meg még sorolhatnám. Teljesen egyértelmű, hogy ezt egy házasságban megbeszélik a felek, nem pedig az egyik egyszer csak hazaállít egy kutyával.

A tetoválás nálam olyan dolog, amit ha még csak meg sem beszél velem előzetesen a párom, elgondolkodnék... Igen, az ő teste, de nekem is kell látnom, maradandó dolog.

Nem vagyok tetováláskedvelő, másokon némelyik jól néz ki, de sosem varratnék, és férjemen sem tetszene. Persze, ha annyira akarná, nem ellenezném (bár hál' Istennek gyűlöli, baromságnak tartja.)

A kiskutya egy felelősség. Nem egy új cipő. Aki átbeszélés nélkül hoz egyet, az nem az önállóságát bizonyítja, a másiktól való függetlenséget, hanem azt, hogy egy idióta. Annyira sem tiszteli az állatot, hogy mérlegeljen, jó helyre kerül-e. Csak dönt hirtelen felindulásból, mert élvezeti tárgyként tekint rá...

Nem engedély kell, hanem közös megegyezést.

Engedélyt az ember az államtól, a főnőkétől meg a felettesétől kér, a házastársával egyenrangú.

Én úgy gondolom, hogy amik a másik életét bármilyen szinten is befolyásolják, arról beszélni kell közösen. Ha ki szeretném tetováltatni magam, a férjem meg gyűlöli a tetoválásokat, akkor is beszélünk róla, aztán egy idő után lehet mérlegelni, hogy a tetoválás-e a fontosabb, vagy én, vagy nekem ő.

Nem a nyúl viszi a vadáspuskát attól, hogy kölcsönösen gondolunk egymásra. PL. a háziállat témához: mi jót hoz az, ha az egyik beállít egy kiskutyával, a másik meg ki nem állhatja a nyüszítő kis dögöket? Holott ha megbeszélték volna, hogy háziállatot szeretnének, talán megegyezhettek volna a papgájtól a nyuszin át bármiben, ami mindkét félnek megfelel talán.