Az emberek miért utólag, évek után. Jönnek rá, hogy nem is szeretik a másikat?

Nem gondolom én se, hogy bűnt követtem el. :)

25 éve élünk együtt, gyerekeink is vannak. Szépen élünk. Szerintem úgy élünk, ahogy egy nagy szerelem után átnemesedik a kapcsolat szeretetté.

Sokan ezt nem képesek amúgy "megemészteni", mikor elmúlik a szerelem, és akkor "jönnek rá, hogy nem is szeretik egymást". De ez csak az én véleményem.

Így van a szerelem nagyon ritka kincs ha egy max. kettő van az életünkben.

Én 20 év házasság után jöttem arra, rá, hogy nem a férjem volt a nagy szerelmem, pedig őt tartottam az igazinak..aztán jött egy villanás, rájöttem, hogy sosem szerettem úgy ahogy kellett volna. Mindenben mellette álltam segítettem ahol tudtam, de nem szerettem igazán.

Akit igazán szerettem, azt ott hagytam, 20 évig nem találkoztam vele..aztán újra.

Mert a mai világban mindenhonnan öntik rád azt, hogy legyél szerelmes. Más a mesékkel elkezdik, Hókefélke és a többiek várják a herceget, nagy egymásra találás, zsepis romantikus filmek mindenhol, és azt érzed, hogy ha te nem tudsz *tetszőlegesen behelyettesíthető* 25 éves korodra felmutatni egy legalább 3 éves, stabil, jól működő párkapcsolatot, amiben hamarosan jön az eljegyzés, házasság és gyerek, és persze nagy a szerelem, akkor lemaradtál valamiről. Ezért az emberek többsége, mivel igen nagy az igénye arra, hogy beálljon a sorba, és menjen a többi birka után, inkább bemeséli, és el is hiszi (!) magának, hogy baromi szerelmes. Mert könnyebb érvényesülni, mert ez a norma, mert ezt látja, ebben nőtt fel, így kell lennie.

Aztán pár év múlva, amikor rájön, hogy a saját boldogsága a legfontosabb, és nem az, hogy mások mit gondolnak róla, akkor függöny fel, és végre őszinte lesz magával. Igaz, megbánt vele másokat- ezért kellett volna az elejétől fogva őszintének lenni, legalább saját magával.