Hogyan kerekedjek felül ezen a vitán?

Alapvetően egyikünk sem a klasszikus családkép híve, tehát nincs férfi-női munka. Kivéve a szülést, meg ha 100 kg-os bútorokat kell mozgatni.

Van egy pár hónapos babánk, ezért most nem dolgozom, otthon vagyok vele. A férjem is maximálisan ellátja, ha otthon van, ebből se volt soha gond.

Vettünk egy nagyobb lakást, elég komoly szerkezeti átalakítások is voltak. Mivel a munkák nagy részéhez fizikai erő és előzetes szakismeret kellett (ehhez én személy szerint nem értek, férjem viszont már csinált ilyet, bár neki se szakmája), főleg ő volt ott. Betonozásnál és talicskázásnál terhesen meg frissen szülten nem lettem volna nagy segítség.

Aztán a vízcsapokat, elektromos cuccokat is ő csinálta meg, hetekig napi több órát eltöltött ott.

Én lassan kezdek megkattanni az otthoni monotonitástól, így mondtam, hogy úgyis jön segíteni takarítónő, ketten kidzsuvázunk, aztán a már megvett lapra szerelt bútorokat ketten összerakjuk, ő addig maradjon aznap a babával.

Ezen sikerült most összevitatkozni, mert szerinte nem fogom tudni a bútorokat felállítani. Komolyabb súlya egyiknek sincs, kisebb javításokra pedig én is képes vagyok, csináltam már ilyet. Most ezen megy a vita, hogy inkább hívjuk a szüleimet a babára vigyázni és ő is átjön.

Viszont nekem meg NAGYON hiányzik, hogy valami minimálisan kreatív tevékenységet csináljak és kiszakadjak az eddigi környezetből, tehát egyedül szeretném megcsinálni. (A takarítónő maximum annyit segítene, hogy ha tartani kell egy elemet, amíg csavarozom, akkor addig tartja nekem.)

Ezért nagyon megmakacsoltam magam és mondtam, hogy ha neki kijárt, hogy hetekig, napi több órát bogarásszon szereléssel, akkor egy nap nekem is jár.

Nem értem az álláspontját, se a hozzáállását. Főleg azok után, hogy az utolsó terhességi hetekben folyamatosan arról beszéltem neki, hogy milyen bútorokat szeretnék építeni, barkácsolni az új helyen (most nincs kert, ott lesz) és akkor biztatott.